A trágyahordás ideje

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

A trágyahordás ideje

Nemrégiben, miközben éppen autóval igyekeztem eljutni valahova - a cél most nem fontos, hiszen történhetett volna bármelyik vajdasági úton -, a szembejövő sűrű forgalom miatt rövid időre ,,beszorultam” egy traktor mögé. Az előttem imbolygó két pótkocsit trágyával pakolták meg. A jellegzetes sz...

Nemrégiben, miközben éppen autóval igyekeztem eljutni valahova - a cél most nem fontos, hiszen történhetett volna bármelyik vajdasági úton -, a szembejövő sűrű forgalom miatt rövid időre ,,beszorultam” egy traktor mögé. Az előttem imbolygó két pótkocsit trágyával pakolták meg. A jellegzetes szag hamarosan betöltötte az autó utasterét. Fintorogtam, és igyekeztem megelőzni, de közben átvillant rajtam, hogy a bűz nem is annyira idegen azoktól a gondolatoktól, amelyek foglalkoztatnak. A határban a trágyahordás ideje van, egyes környezetekben viszont a trágyadobálás dívik. Ismét. Vagy továbbra is. Méghozzá magunk között. Ebből kitalálhatják, hogy újra az egyik ,,kedvenc” témámmal kívánok foglalkozni. Még akkor is, ha tudom, hogy teljesen hiába teszem.
Jó néhány évvel ezelőtt történt, hogy az egyik bánsági faluban mutatkozott be az ifjúsági lapunk szerkesztősége. A fiatalabbik művelődési egyesület vendégei voltunk, de a másik, a több évtizedes múltra visszatekintő egyesület székházában. A dolog prózai magyarázata, hogy a házigazdáink nem rendelkeztek saját otthonnal. Ha jól tudom, azóta sem. Hosszú volt az út, kitikkadtam, odamentem hát az előcsarnokban lévő söntéshez, és kértem egy jóféle seritalt. Már éppen a számhoz emeltem volna az üveget, amikor az est egyik szervezője figyelmeztetett: Ne azt idd, mert az ,,petőfis”! A mi italunk a teremben van. Mindig tanul az ember. Például azt, hogy egy-egy kis faluban nemcsak két, esetleg három művelődési egyesület létezik, hanem sör is van ilyen meg olyan. Ezen akkor még nagyon meglepődtem, és kellőképpen fel is háborodtam, de ahogy múlnak az évek, egyre kevesebbet csodálkozom a hasonló jelenségeken. Azt nem mondom, hogy belenyugodtam. Inkább csak megszoktam, hogy a riportok során, legyen az bármilyen eldugott kis település, kötelezően meg kell kérdezni, hány művelődési egyesület, esetleg civil szervezet működik. Ne értsenek félre, nem az a gond, hogy több van, inkább az, hogy ezek egymás ellenében alakulnak. És a leggyakrabban így is dolgoznak.
Természetesen vannak friss élményeim is. Noná, hiszen azért kezdtem bele ebbe az írásba! Az Észak-Bánáti Aratóünnepségen, amely az idén éppen a tizedik volt, az egyik helybeli civil szervezet képviselője olyan szöveget osztogatott, főleg a sajtónak, amelyben arra kér mindenkit, függessze fel a kapcsolatát az esemény szervezőjével, az Ady Endre Művelődési Egyesülettel, ,,amíg ez az elnökség uralkodik”. Nem hiszem, hogy a hosszú évtizedek óta lappangó ellentét kifejezésének éppen ez volt a megfelelő módja és helye. Ráadásként mi, mármint a Hét Nap is megkaptuk a magunkét. Hogy egyoldalúak vagyunk, és nem tesszük közzé a más véleményeket. Erre a vádra azt találtam mondani, hogy valóban egyoldalúak vagyunk, hiszen mindig az itteni magyarság oldalán állunk, és azt vállaljuk is. Azt az érdeket képviseljük, amelyről úgy gondoljuk, hogy előbbre viszi a közösségünket. Ha ez gond, akkor vitassuk meg! Mert az sem fedi a valóságot, hogy a hetilapunkban nem szerepelhetnek a másként gondolkodók. Esetleg kezdjük ott: mi az, hogy másként gondolkodás?
De a nagy filozofálgatásban, ami a legtöbbször egyébként sem vezet semmire, még majd elfeledkezem a másik történetemről. A Kárpát-medencei Aratóünnepen ugyanis kitiltottak minket, mármint a Hét Nap fotósát és engem a falu művelődési házának az illemhelyéről. Egészen pontosan: nemcsak kettőnket, hiszen mások sem mehettek be az épületbe. Egy idősebb hölgy mintha azt mondta volna, hogy a helyi nőszervezet nevében, erélyesen megvédte tőlünk a klotyót, mert a nagyteremben zártkörű rendezvény zajlott. Valószínűleg az övék. Sőt, hangsúlyozta is, hogy nekik semmi közük az aratóünnepséghez. Miközben a kis települést teljesen ellepte a mintegy ötven vidám aratócsoport, a parkban legalább ennyi bográcsban rotyogtak a finom étkek, zajlott a kirakodóvásár, fiatalok és idősek egyaránt nagyon jól szórakoztak. És ügyet sem vetettek a különcködőkre. Bizonyára azt sem tudták, hogy léteznek.
Azt már korábban megállapítottuk, hogy mi, külhoni, vagy határon túli magyar újságírók sokkal jobban el tudunk beszélgetni magunk között, mint az anyaországi kollégáinkkal. A Bánáti Újság nyári újságíró-iskolájában bebizonyosodott, hogy a fiatalok is kiválóan megértik egymást, jöjjenek akár Brassóból, Lendváról vagy innen a Vajdaságból. Mindenkivel jól megvagyunk, csak magunkkal nem. Kétségbeejtő, hogy mennyire nem működik továbbra sem a vajdasági magyar-magyar párbeszéd. Nemcsak a ,,felsőbb szinteken”, hanem már ,,lent” sem.
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink