* Kaptatok már díjat az összjátékért, a legjobb csapatnak kiáltottak ki benneteket, az idén pedig tiétek a fődíj is: a szabadkai Fabula Rasa Színjátszó Grund Paravarieté című előadása nyerte meg a Középiskolások Szín- és Filmművészeti Vetélkedőjén a legjobb előadás díját. Ez a csúcs itthon ebben a mezőnyben?

— Végül is igen — kezdi Zalán —, ebben a mezőnyben egyedül itt tudjuk magunkat megméretni. Szoktunk járni az óbecsei Májusi Játékokra is, mely egy nemzetközi fesztivál, részt veszünk az országos színművészeti iskolák szemléjén Kecskeméten és más megmérettetéseken, de itthon ez a legrangosabb díj. Végre sikerült, és éppen az 50. KMV-n kaptuk meg a fődíjat.

* Így éli meg a csapat is?

— Abszolút így. Azt tudni kell, hogy a nyertes előadás szereplői, Dina, Dani, Roli és Krisztián is a kezdetek óta a csapattal vannak, sokat tanultak, fejlődtek, mind a négyen csodálatosak a színpadon.

Szerda Zsófi felvétele

* Többször is hangsúlyoztad, hogy a Fabulában fontos a csapatszellem és az egymás iránti szeretet. Ez őrült nagy szó akkor, amikor egyszerre félszáz, az évek alatt pedig több száz emberről beszélünk. Mennyit dolgoztok azon, hogy ilyen legyen a közeg?

— Nálunk a próbák, mondhatni, lazák, nem erőltetjük rá senkire a feladatokat, mindenkinek a saját képességei szerint osztunk szerepet. Mindenki elfogadja a „csapattörvényeket”, mindenkinek jut lehetőség, éppen ezért nincs versengés egymás között, a tagok inkább segítenek egymásnak. Tudják, hogy a legkisebb szerep is része az előadásnak, mert ha a többiek nincsenek, akkor a főszereplő sem ér semmit. Örülök neki, hogy megbecsülik a szerepeket és tisztelik egymás munkáját.

* A dzsungel könyvével kezdtétek, majd játszottátok A Pál utcai fiúkat és a Rovarokat, később pedig már egy klasszikus Shakespeare-művet vettetek elő. A Szentivánéji álom után következett az East Balkán, a Titanic vízirevü, a Hair és persze a Paravarieté. Tudatosan választatok úgy, hogy veletek „komolyodjanak” az előadások?

— Egyfelől tudatosság is van ebben, másfelől viszont a darabválasztás jórészt rám maradt. A Szentivánéji álomban a Fabula Rasa másik vezetőjével, Ralbovszki Csabával közösen egyeztünk meg, a Hairt pedig a gyerekek szerették volna eljátszani. A Tasnádi-darabokat viszont én választottam, mert úgy éreztem, hogy belefér némi aktualitás és kortárs színdarab is a repertoárunkba. Tasnádi István szinte már a mi házi drámaírónk, folyamatosan küldi nekünk a szövegeket. Tavaly a Cyber Cyranót, az East Balkánt és a Paravarietét, valamint van még négy-öt olyan dráma a tarsolyában, amelyet a mi középiskolásainkra szabott. Ők is igénylik, hogy egyre komolyabban foglalkozzunk a színjátszással, és a szövegválasztás is ezt tükrözi. Nyitottak vagyunk az ötletekre, arra biztatom a fiatalokat, hogy keressenek olyan drámát, amelyet szívesen eljátszanának, vagy akár írjanak egy magukra szabott darabot.

* Tasnádi István felfigyelt a munkátokra, és ezzel nincs egyedül, hiszen sok vajdasági színházi szakember, művész is bekapcsolódott a Fabula Rasa munkájába, különféle „posztokon”. Mit jelent számotokra a szakma támogatása? Komolyan vesznek benneteket a „felnőttek”?

— Nagyon is komolyan veszik a munkánkat, mert látják, hogy mi is komolyan foglalkozunk a színházzal. Ha azt látnák, hogy néhány fiatal összeverődött, és valamivel próbálkozik, de az nem visz semerre sem, akkor valószínűleg nem állnának mögéjük, és a nevüket sem adnák ahhoz, amit csinálunk. Jelmeztervezőként beállt közénk Pesitz Mónika és G. Erdélyi Hermina is, tervezett nekünk díszletet Szilágyi Nándor, és még sorolhatnám. Nagy örömmel jönnek hozzánk dolgozni a művészek, látják, ahogy csillognak a szemek, amikor felnőtt, komoly színészek segítik a munkát, akiktől a szakmáról is sokat lehet tanulni.

* Sok volt a zenés-táncos előadás is. Mennyire fontos a tánc- és az énektudás ahhoz, hogy valaki bekerüljön a csapatba?

— Eddig csak egyszer hirdettünk olyan castingot, amelyen felmértük a képességeket, a felkészültséget. Nem igazán szeretem azt a fajta szelektálást, amely elzárja a fiatalok elől a lehetőségeket. Hozzánk bárki jöhet. Voltak olyanok, akik kezdetben alig mertek megszólalni a színpadon, de idővel ők is felszabadultak. Van, akinek több idő kell, másoknak kevesebb. Lehet, hogy ezért szeretik egymást és a színjátszást ennyire, mert nem hajtják őket, előbb-utóbb megoldják a kiszabott feladatokat.

* A Paravarietével többen is búcsúznak a Fabulától, például Dedovity Tomity Dina is, aki a bemutatkozó előadás óta tagja a csapatnak. Mit adott neked az elmúlt kilenc év?

— Úgy érzem, hogy sokkal nyitottabb vagyok az emberek és a világ felé, amióta bekerültem a csapatba. Négyévesen kezdtem balettozni és műkorcsolyázni, de később abbahagytam, majd a színjátszás következett, mely azóta is érdekel.

* Két díjad van legjobb női főszerepért, és rengeteg tapasztalatot gyűjtöttél a korábbi darabokban. Mekkora rajtad a nyomás most, a színművészeti-felvételi előtt?

— Sok energiát adtak a díjak, és motiváltak is a döntésben. Mindenképpen érzek egyfajta nyomást vagy elvárást, hogy jól kell teljesítenem. Nincs mese, legalább a második körig el kell jutni, ez az én elvárásom magam felé.

* Mi volt számodra a legnagyobb kihívás a Fabula Rasa színpadán?

— Mindenképpen a legújabb darab, a Paravarieté, mivel nagyon komplex szerepet kaptam, és egyedüli női karakterként benne volt minden, amit egy nőre osztanak: három perc alatt kell hisztiznem, nevetnem, csábítanom, illetve más női tulajdonságokat bemutatnom, ami nem egyszerű feladat.

* László Roland nem volt egyedül a férfi szerepkörben. Roli, a másik két fiú partner mellett is volt olyan sok munkád a darabban, mint Dinának?

— Színészileg teljes mértékben egyetértek azzal, hogy ez a dráma volt a legnagyobb kihívás a fabulás évek alatt. Mindhárman teljesen más szerepkörben mozogtunk, ebből a szempontból nem voltak átfedések, egyénileg kellett megformálni a karaktereket. Számomra a konferanszié szerepe volt a legnagyobb kihívás, amikor egyedül vagyok a színpadon, és úgy kell szórakoztatnom a közönséget.

* Ehhez képest egyénileg is indultál az idei KMV-n, mégpedig szép eredménnyel. 

— Drámai monológ és versmondás kategóriában is indultam. A versmondók között első helyezést értem el, ami nagyon meglepett, és nagyon örülök neki.

* A sikerek téged is a színművészeti pálya felé irányítanak?

— Igen, én is a színészet felé kacsingatok. A történelem is nagyon érdekel, de az A terv mindenképpen a színművészeti. Budapesten és Újvidéken is felvételizem az idén.

* A latin mondás szerint acta est fabula, avagy a játéknak vége, de semmiképp sem szeretném az ördögöt a falra festeni. Jövőre lesztek tízévesek, hogyan folytatódik a Fabula Rasa története?

— Az idén még két bemutató áll előttünk — válaszol Zalán —, a gyerekcsoporttal most készítjük a Csongor és Tündét, illetve van még egy „lányos” darabunk is, mellyel a KSZV-n szeretnénk indulni, és a nők elleni erőszakról szól. Jövőre a tízéves jubileumi Fabula Rasa-gálára készülünk. Szeretném, ha az eddigi összes fabulás részt venne ebben a műsorban, mely egy nagyon nagy jelentőségű előadás lesz, hiszen több mint száz fiatalt várunk majd a színpadra. Nagyjából látom már magam előtt, hogy milyen lesz ez a műsor, az elmúlt tíz évet igyekszünk majd bemutatni egyetlen este alatt.

* Mi volt a legemlékezetesebb sztori az elmúlt tíz évben?

Zalán: — Számomra az, amikor rögtön a kezdetekkor A dzsungel könyve bemutatója után Magyarkanizsán vendégszerepeltünk, a közönség a negatív figurákat kifütyülte, illetve „lefújozta” a meghajláskor, a gyerekek pedig hazafelé jövet kijelentették, ide többet nem jönnek játszani, mert milyen dolog az, hogy a színésztársaikat kicsúfolják a színpadon. Nagyon nagy melegség töltötte el a szívemet, hogy azok a pici gyerekek mennyire kiállnak egymásért. Itt vált belőlük igazi csapat.

Dina: — A Fabula Rasa történetében az volt a legszebb, amikor a közönség állva tapsolt nekünk a Hair bemutatóján. Remek érzés volt. Lementem a színpadról, és sírtam. Így történt. Sírtam.

Roli: — Nekem is rögtön ez az előadás jutott eszembe. Én nem sírtam, de a határán voltam. Viszont nevetni is szoktunk. Rengeteg bakink volt, melyekre szívesen emlékszünk vissza. A Pál utcai fiúkban legalább hárman buktak fel a díszletben, kék-zöldek lettünk a végére, az egyik színésztársunknak meg burleszkbe illően kiszakadt a nadrágja az előadás alatt, szinte minden alkalommal volt valami, amit sosem felejtünk el.