Eldönti, mi tetszett neki legjobban, vagy mit lett volna jobb inkább kihagyni (szerencsére ilyen az idén nem volt). A tizedik TESZT döntője Néző No. 1 számára (el)döntetlennel ért véget. A csapatok mindannyian máshogy voltak nagyon jók.

Temesváron egyébként is sok mindennel tölthetjük az időnket, de amikor fesztivál van, ez a lista tovább bővül, s a legfurcsább aktivitásokban veszünk részt rövid idő alatt. Az idén lovagoltunk felhőkön, megünnepeltük Kálmán napját, megkíséreltük újrarendezni az életet, tanácskoztunk madarakkal (több alkalommal is), bicikliztünk vízen, a három nővér főzte a kávénkat, láttunk könnyen felejthető dolgokat, melyeket azonban mégsem fogunk soha elfelejteni, néztünk mélyen egy kék szembe, listát készítettünk a tartozásainkról, és még sorolhatnám. S mindez nyolc nap alatt Temesváron. Az idén tízéves a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, azaz a TESZT, mely ahogy cseperedik, úgy növi ki szép lassan az euroregionalitás cipőjét (az idén már Libanonból is érkezett társulat). Kérdés, hogy lánykori nevének E betűjét lecseréli-e valami másra.  

Nem titok, hogy Temesvár igen közel áll a szívemhez, szeretem a várost, az embereket, akik lakják, illetve a programokat, melyeket ők szerveznek. Állandó a zsizsgés, érezni, hogy él a város, olyan, mint egy hangyaboly, ami Szabadka csendje után mindig üdítő. Tavaly kerültem a TESZT szervezői közé. Egy jó csapatba, mellyel a több hónapos levelezés után már alig várjuk, hogy elkezdődjön a fesztivál, és tudjunk arcokat kötni az e-mail-címekhez meg a nevekhez, tudjunk aláíró félt kötni az előadásokhoz. Azt már a tavalyi után tudtam, hogy az idén is nagyon erős előadásokat fogok látni, melyek sok esetben inspirálnak, megváltoztatják a világlátásomat, elgondolkodtatnak, vagy egyszerűen csak hasba rúgnak egy szöges bakanccsal.

A fő programban napi három előadást tekinthettünk meg, ami nem újdonság, minden fesztiválon nagyjából ez a szokás. Ezúttal leginkább az egyszemélyes performance-okra voltam kíváncsi (mostanság valahogy jobban izgatnak). Mit jelent az, hogy egyszemélyes? Egy előadó — egy néző (vagy csak nagyon kevés). Megbomlik a hagyományos nézőtér-színpad forma. A legtöbb ilyen darabot nem is színházi térben játszották, hanem kiadóban, kocsmában, múzeumban vagy éppen a Bega folyón egy vízibiciklin.

Ezek közül az abszolút kedvencem a spanyol Xavier Bobés volt, akinek előadása szerintem a fesztivál egyik legjobbja volt. Szó szerint elutaztunk vele Spanyolországba. Nem viccelek. Valóban megjártam Barcelonát. Egy varázsló ő, akinek keze alatt virágok nyílnak, háborúk fejeződnek be, aki nőket hoz össze férfiakkal, és teszi mindezt a múltban. A spanyol cigarettának olyan illata volt, mintha tömjént szippantottunk volna. Recsegő bakelithang kísért hazáig.

Szintén Spanyolországból érkezett az Agrupación Señor Serrano társulat Birdie című előadása (multimediális performance-a), melyben pontosan olyan mértékben keverednek a dolgok, ahogyan kell. Szépen kidolgozott párhuzamok Hitchcock Madarak című filmje és a menekültáradat között, madárkák, Twitter, vándormadár, filmes madár. Képelemzés. Mit figyelünk meg egy képen? A világ születése és vesztébe rohanása játékfigurákkal ábrázolva. Azt hiszem, csak így lehet beszélni a migrációról. „Száz vándorlással ezelőtt valaki kétségbeesetten határokat keres, határokat, melyek száz vándorlás múlva feltartóztathatatlanul eltűnnek. A szél elül, és valaki hirtelen elüt egy labdát a par alatt. Most, mindig most, valaki itt ül előttem, és hallgatja ezt a hangot. Most és minden pillanatban, valaki megébred, leveszi a fejéről a csuklyát, felnéz az égre, kiterjeszti a szárnyait, és elrepül” -- ezek az előadás utolsó sorai.

Aztán a hollandok. A BOG társulat. Előadásának címe: BOG. kísérlet az élet újrarendezésére. Főnévi igeneveket hallunk. Szavakat és rövid frázisokat. Lassan rájövünk, hogy a négy fiatal a születésről beszél négy téglablokkon állva. Aztán lassan arra is rájövünk, hogy az egész életet „lefőnéviigenevezik” nekünk egészen a halálig. És bámulunk. És elérzékenyülünk. És rácsodálkozunk arra, hogy ez a fiatal holland csapat pusztán szavakat sorolva mennyivel többet elmesél, mint bárki más, aki összetett mondatokat, elvont fogalmakat használ. Visszatérő elemek: megbotlani a küszöbben, illetve a Hol a wc? kérdés. Egy olyan előadás ez, amelyet sajnos nem lehet elmesélni vagy leírni. A beszélgetésen a színészek elmondják: interjúkat készítettek különféle emberekkel, és arra kérték őket, hogy írják fel életük legfontosabb állomásait. „A munkájukat nagyon kevesen írták meghatározó pontnak. Ennek örültünk” -- mondta az egyik színész.

A negyedik az ötös listámon, s akit soha nem fogok elfelejteni: Yasser Mroué. Jogosan kapta meg a fesztivál leghosszabb tapsát. A Felhőn lovagolok című előadást Rabih Mroué rendezte. Videókat látunk, és kazettáról szól a hang. Nem értjük, miért. Aztán lassan kibontakozik a sztori: Yasser története, aki miután a rádióból értesült nagyapja halálhíréről, kirohant az utcára, majd egy mesterlövész fejen lőtte. De Yasser túlélte. Igaz, azóta a realitás és a fikció összekeveredett a fejében. Egy képen látott ceruzáról például nem tudja, hogy az ceruza. Színházban járva pedig elhiszi, ha a színész halált játszik. Ezért elkezdett videofelvételeket készíteni. Történetét még sokáig elhallgattam volna. Rendező testvérével egyébként sokáig vacilláltak, hogy egyáltalán érdemes-e elmesélni. Hát érdemes volt.

És aztán a fesztivál zárásaként Ivo Dimcsev koncertje következett. Dalok az előadásaiból, valamint olyan zeneszámok, amelyeket megírt, de egy darabba sem kerültek bele. Nem is ez a lényeg. Ő a lényeg. Nekem még mindig ő a legjobb előadóművész. És az egyik legjobb énekes. És az egyik legszebb parókákat viselő lény. Olyan energiával bír, amellyel szerintem a világ legnagyobb koncerttermeinek közönségét is csendre énekelné egy másodperc alatt. Amikor a hétköznapi öltözetében kilépett a színházból, kezében tartva a kutyája pórázát, az utcán hirtelen MINDENKI abbahagyta a beszélgetést, és hosszasan bámulta őt.

Lehet, hogy a korral jár, de egyre jobban zavarnak az előadásokról látványosan kivonulók. Különösen akkor, ha diákokról van szó. Ha diák vagy, és színháztörténetet, dramaturgiát vagy bármi színházhoz kapcsolódót tanulsz, ne vonuljál ki egy előadásról sem! Inkább győzz meg érvekkel, mi nem tetszett. Én csak nagyon ritkán mentem ki előadásról azért, mert nem tetszett. (Olyan viszont volt már, hogy munkaügyben hívtak telefonom, és el kellett rohannom. Csakhogy ilyen esetekben már eleve a hátsó sorban foglaltam helyet, hogy senkit se zavarjak). A látványos kivonulókat nem szeretem. Nem tetszik a rendezés? Nézd a színészeket. Azok sem jók? Hallgasd a zenét. Semmi sem jó? Lesd a többi nézőt. Persze az ember ideje drága, ne vesztegesse arra, ami nem tetszik neki. De honnan tudja, hogy az előadás végén nem hangzik majd el egy olyan mondat, amely megváltoztatja az életét?

A programban természetesen rengeteg produkció szerepelt, és tőlem majdnem mindegyik megkapta a négyes osztályzatot, a csillagos ötöst viszont csak a fenti öt érdemelte ki. Viszont a többieket sem hagyhatjuk ki:

Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár / Ioan Slavici Klasszikus Színház, Arad / Zombori Nemzeti Színház, Zombor (RO, SRB): EXIT * Jo Bannon (UK): Exposure * Harry Giles (UK): Tartozásaink * Margareta Schwarzwald Intézet, Ljubljana (SLO): Három nővér * Janek Turkowski (PL): Margarete * BITEF, Belgrád (SRB): Szabadság: a legdrágább kapitalista szó * ARCUB Kulturális Központ, Bukarest / Piese Refractare Egyesület (RO): Artists Talk * MACAZ Coop Színház, Bukarest (RO): Ti nem láttatok semmit! * Sarah Vanhee / CAMPO, Gent (BE): Feledés * HODWORKS, Budapest (HU): Grace * Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka (SRB): Béres Márta One Girl Show * Látókép Ensemble, Budapest (HU): Kálmán-nap * 1er STRATAGÈME, Zágráb/Párizs (HR, FR): Forecasting * Lisa Verbelen / BOG, Amszterdam (NL): ONE. * Oliver Zahn / HAUPTAKTION (DE): Helyzet kinyújtott karral * Koreja Színház, Lecce (ITA): Katër i Radës. A hajótörés * Glej Színház, Ljubljana / Színház-, Rádió-, Televízió- és Filmművészeti Egyetem, Ljubljana (SLO): A madarak tanácskozása * Füge Produkció, Budapest / Trafó Kortárs Művészetek Háza, Budapest (HU): Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk.