A gyermeket nem önmagához, hanem a többiekhez viszonyítjuk. A dolgok valahol itt vernek gyökeret, és burjánzanak tovább, az óvoda felé... Az óvodában a különféle szakkörökre küldjük gyermekeinket, ám az ő egyetlen jogos igényük mégis csak maga a játék.

Az iskolában azután már nem lehet megúszni. A gyerek szorong, nem tud reggelizni. Megjelenik a gyomoridegesség, reggeli rosszullét, hányás, hasmenés, esetleg fejfájás vagy más pszichoszomatikus tünetek, melyek néha nem is köthetők konkrétan az iskolába induláshoz. A „stréberség” például úgy alakul ki, hogy a gyerek nem a tanulás, a felfedezés öröméért, hanem az elérhető jegyekért, esetleg a rossz teljesítmény negatív értékelésétől félve végzi a feladatokat. A tanulás vége gyakran sírás vagy düh: én ezt nem tudom, nem vagyok rá képes...

Perfekcionista szülőnek könnyen lesz perfekcionista gyereke. Őt nem nagyon érdekli az, amit csinál, valójában a szülő ambícióit kell beteljesítenie. A gyerek ebben az esetben nem a saját tudásvágyának vagy lelkiismeretének akar megfelelni, hanem a szülők (sokszor irreálisan nagy) elvárásainak.

A (túl) jól teljesítő gyermekek nem feltétlenül boldogok, és ennek oka éppen a belső igényszint folyamatos emelkedése. Sok esetben ugyanis saját maguknak is túl magasra teszik a lécet, vagy nem képesek elfogadni, hogy vannak gyenge oldalaik. Folyamatosan rettegnek a kudarctól, pontosabban attól, amit ők kudarcnak vélnek: mondjuk, egy négyes dolgozattól vagy attól, hogy nem kerülnek a dobogó legmagasabb fokára a sportversenyen. A maximalisták rengeteget elérnek, de nem tudnak hátradőlni, és azt mondani: most jó. Örömöt, büszkeséget, elégedettséget csak ritkán éreznek, azt is gyakran beárnyékolja a következő megmérettetés vizsgakényszere. Hihetetlenül magas mércét állítanak fel maguknak a munkájukat, a viselkedésüket, sőt akár a külsejüket illetően is. Mindenben és mindenkiben felfedezik a hibát, türelmetlenek és kritikusak, hajlamosak helyreigazítani és kéretlen tanácsokkal ellátni másokat. Ez a viselkedés általában önbizalomhiányra és szeretetvágyra vezethető vissza.

Ha a családban egyébként minden rendben van, akkor a rossz álmok, az éjszakai felriadás szinte minden esetben a túlzott teljesítménykényszer jele. Ha csak azt tartjuk elfogadhatónak, hogy gyermekünk ötösöket hoz haza, azzal nemcsak a tanulás szeretetétől, az új dolgok, ismeretek elsajátításának vágyától, egyfajta kíváncsiságtól fosztjuk meg, de a reális célok kitűzésének képességétől, az elért eredmények megbecsülésének képességétől, valamint a kudarcok egészséges feldolgozásának lehetőségétől is.

Mit tegyünk, ha a gyerekünk teljesítménykényszeres? A jó szülő először is felismeri, hogy a gyerek szorong. Ennek az lehet az ellenszere, hogy olyan programokat szervezünk, amelyek nem a teljesítéshez vannak kötve. Kirándulás, állatokkal való játék, egyszerű labdázás stb. Olyan játékok, amelyekben nincs győztes, csak a játék öröme. Minél több az ilyen tevékenység, annál jobban oldódik gyermekünkben a belső feszültség, mert a szülői szeretet csodálatos gyógyító erő. Hiszen a gyerek akkor is fontos nekünk, ha nem teljesít tökéletesen, ha hibázik. Sok beszélgetéssel, közös sétával, játékkal lehet enyhíteni a feszültséget. A maximalista embernek érdemes leszoknia arról, hogy folyamatosan értékeli önmagát. Közelebb fog kerülni magához és az emberekhez, ha megtanulja elfogadni önmagát, és megérti, hogy úgy is elég jó és értékes, ahogy itt és most van. Reális és elérhető célokat kell kitűznie, olyanokat, amelyek valóban fontosak neki. Ne valamilyen külső elvárásnak akarjon megfelelni. Nagyon fontos, hogy újra meg kell tanulnia a lazítást, a játékosságot, az élet élvezetét a tökéletesség igénye nélkül.