A végére azután kiderült, csak van mit megmutatnunk, van mire büszkének lennünk. Első lépésben megalakítottuk a Vajdasági Magyar Vadászok Társaságát (VMVT), mely ennek az egész rendezvénynek a fő megvalósítója lett. Majd csokorba gyűjtöttük valahai nagy vadászainkat, és közülük is a legnagyobbakat: Vojnich Oszkárt, Fernbach Bálintot, Tallián Emilt és Damaszkin Arzént. Ők kortársaik előtt járva nemcsak beutazták és vadászták a távoli kontinenseket, hanem tollal, fényképezőgéppel meg is örökítették mindezt. „Hadrendbe” tudtunk szólítani olyan embereket, mint Búza Tibor nemzetközileg is elismert solymászt, Kókity Attilát, kinek tradicionális íjai a Magyar Íj Alapítvány többszörös bajnok remekei, Nagy Róbert fegyvergyűjtőt és restaurátort, aki egyedi és párját ritkító gyűjteményt hozott létre. Több mint száz év után a kiállítás központi színpadán felhangzott a bácskai agarászcsárdás, emléket állítva azon agarászoknak és agaraknak, akik méltán számítottak a királyi Magyarország legjobbjainak évtizedeken át, és akiket a titói szocializmus örökre eltüntetett. Mindennek bemutatásába beleadtuk szívünket-lelkünket.

A nagyszínpad előtti ülőtér színültig megtelt, a Vajdaság Erdei Közvállalat standja dugig volt látogatókkal, de a magyar vadászújságok szerkesztőségei, a magyar vadászat és agarászat jeles emberei meghívásunk ellenére is távol maradtak. Miért? Talán mert mi, délvidékiek, ellentétben az erdélyiekkel, felvidékiekkel, kárpátaljaiakkal, a magyar vadászati kultúrában mindig is csak „végeláthatatlan, délibábos rónák” voltunk, ahol a fekete, zsíros földön kívül nincs más érték. Pedig nincs ez így! Ezek a bácskai és bánsági földek a Tarcal-hegység árnyékában igenis adtak nagy vadászokat és szélesebb körben is tiszteletre méltó vadászati eredményeket, csak az elmúlt évszázadok, az elszakítottság mindezt a feledés sűrű homályába taszították. Innen kell mindezt újra előhalásznunk. Ekkor kellett rádöbbennünk, hogy igazán mi magunk sem vagyunk tisztában azzal, milyen természeti és vadászati kincsek vannak birtokunkban. Sajnos, az elmúlt évtizedek egyáltalán nem kedveztek ezek számbavételének, begyűjtésének és megőrzésének. Néhány hasonszőrű vadász-/helytörténésztársammal ekkor célnak tűztük ki mindezek összegyűjtését és publikálását. Első ilyen próbálkozásunk 2024-ben a Bácsország egy különszámának a megjelentetése volt, hogy valamit visszahozzunk az elfeledettből. Úgy gondolom, ezzel a majdnem 100 oldalnyi anyaggal elértük a célunkat. Történészként azonban el kell fogadnom, hogy nemcsak a múlt, de a jelen is fontos. Ezért amikor a Hét Nap főszerkesztője, Kartali Róbert felkért, hogy a továbbiakban legyek e hetilap vadászrovatának a szerkesztője, örömmel elfogadtam a felkérést. Kéthetente én, illetve hasonló gondolkodású vadásztársaim fogunk különféle írásokat megjelentetni. Mi mindenről? Gondolom, ez a fentiekből már kisejlik.

Elképzelésem szerint lesz itt szó a múltról (híres vadászaink, nagy vadászatok, elfeledett publikációk, vadásztárgyak és –kellékek, agarászat…), és lesz hely a jelennek is (egyesületi hírek, VMVT és egyéb rendezvények bemutatása, beszámolók kiállításokról, beszélgetések mostani vadászokkal, könyvbemutatók, fegyver- és vadászfelszerelés-ismertető…). Véglegesen útját akarjuk állni azon gondolkodásnak és tévhitnek, hogy a vadászat és a vadász csak lő, pusztít, életet olt. Az igazi vadász sokkal több, mint puskaforgató. Ő éberen járja a természetet, olvas, és sírig tanul belőle, mint egy nyitott könyvből. Óvja és gondozza annak minden lényét. A fegyver a kezében olyan, mint a kertész kezében a metszőolló. Csak akkor használja, amikor kell, és csak arra emeli fel, ami nem oda való, túlszaporodott — mindeközben pedig hódol az ősi, valahol mélyen a lelkünkbe ágyazott szenvedélynek, melyet úgy hívnak, hogy VADÁSZAT.

Nem akarok hátat fordítani, sőt ellenkezőleg, szólni szeretnék olyan rendezvényekről, szervezetekről, személyekről, akik ugyan nem vadászok, de a természet, a környezetünk s a benne levő fauna lelkes hívei, mint a természetjárók, természetfotósok, zöldaktivisták… Meggyőződésem, hogy csak velük tudjuk eredményesebben megóvni azt a biológiai sokféleséget, amely körülvesz bennünket. Sajnos sok olyan dolog van, amely ugyanúgy zavarja a vadászt, mint a természetjárókat. Gondoljunk csak a szétszórt szemétre, az egyre fogyó és szennyezettebb vízre, a mezőgazdaságban rohamosan terjedő gépesítésre, a vegyszerek használatára, az eltűnő erdőkre, csalitosokra, nádasokra és út menti fasorokra… Van mit tenni közösen!

Mindezeken túl célom, hogy a megjelenő írásoknak legyen kellő vajdasági és magyar vonatkozásuk. Magunkról kell hogy szóljunk magunknak. Mert így marad meg mindaz, amit eleink és jómagunk teremtettünk, illetve hagyunk az utánunk jövőkre. Csak így leszünk képesek megőrizni és megmutatni értékeinket másoknak, melyek az egyetemes magyar vadászati kultúra szerves részei.

Az olvasónak jó szórakozást, vadásztársaimnak pedig mindenkor: egy kalappal!