A sors keze
Perisity Irma
2013.10.02.
LXVIII. évf. 40. szám
A sors keze

A közhiedelem ellenére a gyermekkereskedelem, a örömlányok futtatása, a béranyaság nálunk is virágzó „üzletág” — állítja az a középkorú asszony, aki maga is részese volt az ilyen sorsnak.

— Tudja, ha az ember elér az életében egy olyan ponthoz, amikor józanul, tárgyilagosan fel tudja mérni az addig megtett utat, rendszerint igyekszik mentséget találni mindarra, amit rosszul tett — mondja hosszú gondolkodás után, megfontoltan az asszony. — Így vagyok ezzel én is, habár tudom: amit csináltam, arra nincs mentség. Ha csak az nem, hogy anya nélkül nőttem fel.
A szüleim nem voltak házasok, így amikor az anyám gyermekágyi lázban meghalt, az apám nem érzett kötelezettséget, felelősséget irántam, és egy ruháskosárba csomagolva otthagyott a közeli, határ menti falu kocsmájának az ajtajában. A gazda felesége egy aránylag normális asszony volt, aki a maga módján talán még ragaszkodott is hozzám — náluk nőttem fel ugyanis úgy, hogy nem tudtam, ki is vagyok valójában. Iskolába induláskor derült ki, hogy nincs semmilyen, a létezésemet igazoló dokumentum. A gazdának — a törzsvendégei révén — mégis sikerült elintéznie, hogy kapjak anyakönyvi kivonatot, amelyben az állt: a szüleim kiléte ismeretlen. Ő fogadott örökbe, és a nevére íratott.
Kijártam az elemi iskola hat osztályát, többre a gazda szerint semmi szükségem nem volt, hiszen — ahogyan fogalmazott — úgy sem lesz belőlem „naccsága”.  Időközben, ahogyan nőtt a határon átkelők száma, egyre több volt a kocsmában is a munka, a ház hátsó udvarában berendezett szoba pedig szállást adott az átutazóknak. Sokan a külföldi vendégek közül — különösen a teherautó-sofőrök — „hálótársat” is igényeltek egy-egy éjszakára. Rajtam kívül a kocsmában még két lány dolgozott. Azt hiszem, nem kell részleteznem semmit... Tizennégy éves koromban vesztettem el a szüzességemet. Emlékszem, hogy a kövér, izzadtságszagú török sofőrrel való együttlét után kirohantam az éjszakába, és ordítottam fájdalmamban, undoromban. Elhatároztam, hogy megszökök, de nem tudtam merre, hova menjek, így reggel a kukoricásban talált rám a gazda. Úgy megvert, hogy soha többet eszembe se jutott megszökni tőle.
Történt ebben a kocsmában minden, amit ép ésszel szinte fel sem lehet fogni. Senki sem tanított meg bennünket arra, hogyan védekezzünk a terhesség ellen, így gyakran megtörtént, hogy valamelyikünk teherbe esett — és szült is. Nem tudom, hogyan, de ezeket a babákat a gazda mind „értékesítette”, azaz jobb életet biztosított részükre — mondta ő. Tudom, hogy hihetetlen, ám egyikünk sem mert ellentmondani neki soha. Talán azért, mert — hozzám hasonlóan — olyan lányokat alkalmazott, akiknek senkijük sem volt, s mint ilyen, ő volt az egyetlen biztos pont az életünkben.
Öt év alatt három babát szültem, és csak azt tudom, hogy az egyikőjük fiú volt — a másik kettőt nem is láttam. Nagykorú lettem már, amikor a kocsmába betért három, délről jött lókupec. Három napig nálunk szálltak meg. Egyikőjük elég fiatal volt, és úgy tűnt, nem is lelketlen. Egy gond volt csupán: egy szót sem tudtam szerbül. A két idősebb férfi közül az egyik a fiú apja volt, és az ebéd felszolgálásakor az iránt érdeklődött, hogy ki készítette. A gazda mondta, hogy én, hozzátéve azt is, hogy a magyar lányok ügyes háziasszonyok. Így lettem a fiatal lókupec tulajdona, majd néhány hónap múlva hivatalosan a felesége is. Gyorsan megtanultam szerbül, megszoktam a leskovaci embereket, megtanultam főzni az ételeiket. Alkalmazkodtam. Akkor kezdődött el az emberhez méltó életem. Csak az árnyékolta be, hogy nem maradtam terhes. Az itthoni, régi életemre nem gondoltam, igyekeztem mélyen eltemetni magamban mindazt, amit gyermekkoromban átéltem. Talán tizenöt év is eltelt már, amikor a férjem ismét „feljött” lovakért — és én vele tartottam. A kocsmában már egészen más viszonyok uralkodtak: a gazda meghalt, a felesége állítólag elmegyógyintézetbe került, az új tulajdonosok pedig átlagos vendéglátó-ipari objektumot működtetnek. Itt pillantottam meg egy 14-15 év körüli fiút, s belém hasított az érzés, hogy ő lehet a fiam. A tulajdonos azt mondta, a kocsmával együtt „örökölte” a legénykét, és úgy tudja, árva gyerek. Addig könyörögtem a férjemnek és a tulajdonosnak, mígnem velünk jött. Megszállottan ragaszkodtam hozzá, a férjem nem is igazán értette, miért. Fél évig élt nálunk, és azt terveztük, hogy örökbe fogadjuk. Egy reggel azonban szó nélkül — és a család megtakarított pénzével, az összes arany ékszerével — lelépett. Sokáig sírtam — egy kicsit önmagamat, egy kicsit őt sirattam. Végül aztán beláttam: a sors keze ütött arcul mindazért, amit lánykoromban tettem.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..