Egy-egy beszélgetés után az az érzésem, hogy a korom ellenére még mindig tanulhatok valamit. Ez az érzés rendszerint akkor kerít hatalmába, ha fiatal vall a sorsáról. És szinte minden beszélgetésből az derül ki, hogy minél nehezebb, bonyolultabb az élet, a fiatalok annál gyorsabban érnek, és értik meg, hogy sorsunkat nem a véletlenek, hanem önmagunk, esetleg szeretteink segítségével oldhatjuk meg a legegyszerűbben.
— Még nem vagyok harmincéves sem, középiskolai végzettségem van — kezdi a beszélgetést, miközben tekintetével körülpásztázza a szobát, mintha keresne valakit. — Ezenfelül van egy zátonyra futott, rövid életű házasságom, a szülői ház egyik szobájában otthonom meg egy kétéves, aranyos kisfiam, aki miatt érdemes élni, és ha kell, áldozatokat hozni. Egyszerű munkáscsalád egyetlen gyereke vagyok — anyám nem maradthatott többé terhes, ezért is vigyáztak rám annyira kicsi koromban. A földi javaimat kezdtem felsorolni, és a legfontosabbat hagytam utoljára, mert az nem csak földi eredetű. Mert nekem van anyám, és azt hiszem, őt az égiek rendelték mellém. Tudom, hogy majdnem minden gyereknek az anyja a legfontosabb, de az enyém ennél nekem sokkal több.
Sosem voltunk tehetősek, de annyi mindig volt, hogy tisztességesen éltünk. Igaz, az apám szerette a kocsmát, a társaságot, de dolgozott is. Anyu sokszor mondta neki, dolgozzon inkább kevesebbet, de amit keres, azt becsülje meg, ne igya el ultizás közben a haverokkal. Olyan késhegyre menő veszekedések sosem voltak otthon, de csak azért, mert anyu mindig mindent el tudott rendezni.
Még kisiskolás voltam, amikor az apám hirtelen meghalt. Anyu nem ment még egyszer férjhez, apu halála után azt mondta nekem: tündérkém, most már csak ketten vagyunk egymásnak ezen a világon, és ne felejtsd el, hogy csak egymásra számíthatunk. Megígérte, amíg él, mindenben a segítségemre lesz, de a sikert nekem is akarnom kell. Így nőttem fel. A középiskola befejezése után munkát kaptam egy tervezőirodában műszaki rajzolóként. Ott ismertem meg a jövendőbeli férjemet is, aki közel járt a harminchoz, és ugratták is a munkatársak, hogy lassan agglegényadót ró ki rá az állam, ha nem nősül meg sürgősen. Addig ment az ugratás, hogy megkérte a kezem. Összeházasodtunk, és az én lányszobám lett az otthonunk. Anyu nem dolgozott állami helyen, volt valamennyi földünk, azt munkálta apa halála után. Jószágot nevelt, piacon árulta, amit megtermelt, és sosem volt anyagi gondunk.
Néhány hónappal az esküvő után terhes maradtam, és az iroda tulajdonosa felmondott. Megszületett a fiam, egy egészséges, szép, életrevaló kislegény, aki sokat sírt ugyan, főleg éjjel, de nappal olyan volt, mint egy angyal. Sokat álmodoztam lánykoromban arról, hogy ha férjhez megyek, lesz majd lakásunk, a magunk ízlése szerint rendezzük be, és végre anyut is hagyjuk pihenni egy kicsit. De nem így alakult. Csak egy fizetés jött a házba, és a férjem egyre idegesebb lett, ha sírt a baba, vagy ha anyu mondott valamit, ami neki nem tetszett. A fiam még egyéves sem volt, amikor a férjem összeszedte a holmiját, és elköltözött tőlünk. Beadta a válókeresetet, és három hónap múlva elvált asszony voltam. Állást nem kaptam, ahogy megtudták, hogy kisbabám van, azonnal elszálltak az esélyeim. Bizony, anyagilag nagyon megsínylettük a helyzetet. Javasoltam anyunak, ha a fiam betölti a két évet, és már könnyebb lesz vele bánni, én megpróbálok egy közeli uniós országba menni. Anyu tágra nyílt szemmel bámult rám, és szinte sírva kérdezte: Te azt hiszed, hogy elengedlek a pici fiad mellől, én pedig itthon majd élvezem, ahogy fejlődik? Te maradsz a gyerekkel, és én megyek, mert még munkaképes vagyok. Ha itthon rendeződnek a viszonyok, majd hazajövök. Egyébként is hallom, hogy kint mindig keresnek egyedül élő, idős személyekhez gondozót, aki 24 órát ott lehet az idős személy mellett. Hát ez nekem nagyon megfelel. Havonta hazajárok, és úgy rendezzük majd az életünket, hogy jó legyen. Meglátod, ha te is akarod, akkor biztosan sikerül. Sajnáltam anyát, és nagyon igyekeztem, hogy itthon minden a legnagyobb rendben legyen. Már hatodik hónapja, hogy anyu Ausztriában van, egy idős, magyar származású nénire vigyáz. Minden hónapban hazajön látogatóba, ilyenkor a néni lánya vigyáz az anyjára. Azt mondja, jól kijönnek egymással, és úgy látom, anyu elégedett. Imádja az unokáját. Úgy tervezzük, hogy anyu addig lesz kint, míg Egon be nem tölti a három évet. Akkor majd én váltom. Tudja, mindig hallom, ahogy apa halála után azt mondta, minden sikerülhet, ha mindketten nagyon akarjuk. Hát mi ezt nagyon akarjuk! Anyunak már megvannak a tervei: Egon orvos lesz, majd ő vigyáz az unokákra, pontosabban a dédunokákra. Engem férjhez ad, hogy egy kicsit élvezzem az életet. Ha nevetve megkérdezem, honnan teremtjük majd elő azt a pénzt, amellyel mindezt meg tudjuk valósítani, tudja, mit válaszol? Ezt: hát, majd nagyon akarjuk.
