Hiszen a legtöbbünkkel nem ez történik. A testünk valóban itt van, de a gondolataink ritkán. Miközben ezt a cikket olvassa, lehet, hogy már a délutáni feladatain gondolkodik. Vagy talán azon, mit kellett volna tegnap másképp mondania egy beszélgetés során. Esetleg azon, hogy vajon sikerül-e minden, amit a következő hetekre eltervezett. Az elménk különös utazó, szinte bárhová képes eljutni, egyetlen helyet kivéve: a jelent.

A pszichológia ezt nem hibának tekinti. Sokkal inkább az emberi agy természetes működésének. Agyunk evolúciósan ahhoz szokott, hogy folyamatosan veszélyeket keressen. Őseink számára ez élet-halál kérdése volt, hiszen aki hamarabb észrevette a ragadozót, annak nagyobb esélye volt a túlélésre. Csakhogy ma már ritkán kell vadállatok elől menekülnünk. A veszélykereső rendszerünk azonban ugyanúgy működik, csak éppen a kardfogú tigrist felváltotta egy e-mail, egy orvosi lelet, egy elmaradt válasz vagy egy elképzelt jövőbeli kudarc.

Az agy számára sokszor nincs különbség a valódi és az elképzelt fenyegetés között. A test ugyanúgy stresszreakciót indít el, mintha a veszély valóban ott állna előttünk. Ezért fordulhat elő, hogy egyetlen gondolat is elegendő ahhoz, hogy megemelkedjen a pulzusunk, megfeszüljön a vállunk, felgyorsuljon a légzésünk, kiszáradjon a szánk, és még sorolhatnám. Mindeközben valami nagyon fontos történik. Lemaradunk arról, ami éppen most van. Ha igazán patetikus volnék, akkor arról írnék Önöknek, hogy az élet nem tegnap történik, és nem is holnap, hanem mindig ebben a pillanatban. De nem teszem, hiszen ezt már mindannyian jól tudjuk – csak később jut eszünkbe. Ebből azonban nem az következik, hogy el kell felejtenünk a múltat, vagy fel kell adnunk a jövőre vonatkozó terveinket. A tudatos jelenlét nem emlékezetkiesés és nem felelőtlenség. A tudatos jelenlét (mindfulness) annak a felismerése, hogy a múltat már nem tudjuk megváltoztatni, a jövőt pedig soha nem fogjuk teljes bizonyossággal irányítani. Befolyásunk kizárólag arra van, amit most teszünk. Ennyi.

Éppen ezért vált a mindfulness az elmúlt évtizedek egyik legtöbbet kutatott pszichológiai módszerévé. A tudatos jelenlét nem vallási gyakorlat, nem ezoterikus tanítás, nem sámánige vagy spirituális andalgás. A tudatos jelenlét olyan figyelmi készség, amelyet számos kutatás kapcsol össze az alacsonyabb stressz-szinttel, a jobb érzelemszabályozással, a kisebb szorongással és a nagyobb pszichológiai rugalmassággal. A lényege meglepően egyszerű: észrevenni azt, ami történik, bennünk és rajtunk kívül, anélkül, hogy azonnal meg akarnánk változtatni vagy értékelnénk. Ez első hallásra könnyűnek tűnik. A gyakorlatban azonban talán ez az egyik legnehezebb feladat. Mert mi, halandó emberek szinte mindent minősítünk: Ez jó. Az rossz. Ez igazságtalan. Ezt nem kellett volna. Miért éppen velem történik? Mi lesz, ha…? A gondolatokból pillanatok alatt történetek lesznek, a történetekből félelmek, a félelmekből pedig testi reakciók.

A mindfulness ezen a ponton kínál másik utat. Nem azt mondja, hogy ne legyenek érzéseink. Vagy hogy legyünk mindig pozitívak. Azt javasolja, hogy először figyeljünk. Mielőtt ítélkezünk, mielőtt reagálunk, mielőtt elhisszük mindazt, amit a fejünk mesél.

Van egy hasonlat, mely különösen közel áll hozzám. Képzeljünk el egy vitorlást a nyílt tengeren. A szelet nem tudjuk megállítani. A hullámokat sem tudjuk lecsendesíteni. A viharnak sem tudjuk megtiltani, hogy megérkezzen. Egyetlen dolog fölött van valódi befolyásunk: hogy hogyan állítjuk a vitorlát. Talán a lelki életünk is egy kicsit ilyen.

Rengeteg olyan esemény történik velünk, amelyet nem mi választunk. Eszünkbe sem jutna ezek közül bármit is magunkhoz vonzani: betegség, veszteség, csalódás, munkahelyi nehézségek, kudarcok vagy éppen váratlan fordulatok. A szenvedés egy részét maga az esemény okozza. A másik részét azonban az, ahogyan újra és újra végiggondoljuk, elemezzük, és megpróbáljuk visszafordítani azt, ami már megtörtént. Értsük meg, hogy a jelenben lenni nem passzivitás. Éppen ellenkezőleg. A jelen az a pont, ahol valóban cselekedni tudunk. Ehhez azonban újra kapcsolatba kell kerülnünk a testünkkel, megérezni a talajt a lábunk alatt, észrevenni a légzésünket, meghallani a madarak dalát, mielőtt újra a telefonunk után nyúlnánk. Megkóstolni a reggeli kávét anélkül, hogy közben a híreket görgetnénk. Végighallgatni valakit úgy, hogy közben nem a saját válaszunkat fogalmazzuk meg belül. Ezek talán apróságoknak tűnnek, de ezekből áll az élet.

S valóban, ez a fránya modern világ folyamatosan arra tanít bennünket, hogy mindig a következő cél felé rohanjunk. Még ezt befejezem, elérem, csak még egy kis türelem, és majd boldog leszek. Csakhogy ez a majd gyakran egész életünkön át velünk marad. Nem azért állunk meg, mert minden rendben van, hanem azért, hogy egyáltalán észrevegyük, mi történik ilyenkor bennünk. Lehet, hogy csak három mély levegővételre lesz időnk. Lehet, hogy csupán arra, hogy kinézzünk az ablakon, és néhány másodpercig figyeljük a felhőket, vagy elvégezzünk egy konténergyakorlatot.

Ezek a rövid megállások mégis képesek megszakítani azt az automatikus működést, amelyben napjaink jelentős részét töltjük, ellentmondva a saját emberi lelkületünknek. A jelen ugyanis nem valami különleges hely, még csak meg sem kell keresnünk. Mindig itt van. A kérdés csak az, hogy mi is itt vagyunk-e vele…