Schubert lírájáról „amin a válás fájó kínja sír át”; Mozart örök derűjéről, csapongó szenvedélyéről… Sajnos, nekem csak elhasznált, elkopott szavak jutnak eszembe, amíg hallgatom Dudás Virág Ervin előadásában az olasz Paganini, a spanyol Pablo de Sarasate briliáns szerzeményeit. Pedig Dudás Virág Ervin hegedűjátékát nem lehet közhelyekkel jellemezni.
Az újvidéki Isidor Bajić Középfokú Zeneiskola másodikos tanulója Zima Csaba tanítványa. Alsós zeneiskolás kora óta követem töretlen fejlődését és „nyugtalan húrjainak” játékát. Mindig döbbenetes átéltséggel, őszintén muzsikál, eggyé válva hangszerével.

— A hegedű a barát-nőm és természetesen a hangszerek királynője — mondja kis huncutsággal a szemében.

Ervin lelke beleremeg, szíve erőteljesebben kezd el verni, a keze megizzad, ha magához öleli „hangszer-kedvesét”. A „kedves” pedig hol simulékonyan hízeleg, hol kacéran kacag, hol mélabúsan sóhajtozik, hol megtörten sír, jajong…

— Szoktál hűtlenkedni is? — pajkoskodom

Ervin arcán halvány mosoly.

— Ami igaz, az igaz: sokkal, de sokkal többet kellene vele lennem. A napi két óra gyakorlás kevés a tanárom szerint, de hát ezt magam is belátom, csakhogy annyi más kísértés is leselkedik egy tizenhét éves fiatalra, aminek nagyon nehéz ellenállni. Itt vannak például a hét folyamán elmulasztott filmsorozatok, aztán a számítógép… Újvidéken a kollégiumban ilyesmihez nem férek hozzá, mert ott minden a tanulásról szól. A tizenhat szaktantárgyon kívül van még néhány általános tantárgyunk is, amelyekkel sokkal nehezebben birkózom meg hiányos szerbnyelv-tudásom miatt.

— Akkor miért Újvidéket választottad?

— Nem a városhoz és nem az iskolához, hanem a tanáromhoz, Zima Csabához ragaszkodtam, aki előtte is tanított Topolyán, s akitől még sokat tanulhatok. Szigorú és következetes tanár, kiváló módszerei vannak, nagyok az elvárásai, de ugyanakkor ő is minden tőle telhetőt belead az órákon. Amennyire egy művészpalántának szüksége van az odafigyelésre, ugyanannyira a fegyelemre is, s a tanáromtól mindkettőt megkapom.

Ervin elmeséli, hogy elsőben részt vett a lazarevaci versenyen, nagyon izgult, mert ez volt az első középiskolás megmérettetése. Szereplése után rögtön kikérte tanára véleményét, aki azt mondta neki igen kritikusan: „Ervinkém, lehettél volna jobb is”. Ám a zsűri mégis Ervinnek ítélte oda az első helyet. Hogy kinek volt igaza? Ez majd még kiderül.

— Arról még nem beszéltél, hogyan szerelmesedtél bele a hegedűbe?

— Mivel elég izgága, nyugtalan természetű gyerek voltam, elkezdtem focizni, de túl lustának bizonyultam. Akkor beiratkoztam az önkéntes tűzoltók ifjúsági csapatába. Hát az se kötötte le nagyon a fölös energiámat. Következett a néptánc. Három évig bírtam ki, meguntam. Utána beálltam a cserkészek közé. Gyorsan kiderült, ezt sem nekem találták ki. És iskolás lettem… Ekkor édesanyám megkérdezte Csőke András zongoratanártól, mit gondol, milyen hangszer tudna engem lekötni. A hegedűt ajánlotta. Így kerültem másodikos osztályos koromban Tóth Pál tanár úrhoz, aki hogy, hogy nem, szinte észrevétlenül megszerettette velem a hangszert. Emlékszem, először csak kitett egyet elém, és mesélt róla. Aztán kézbe is vehettem. Megmutatta, hogyan kell „beágyazni” az állam alá, és hogy melyik ujjunkkal fogjuk le a húrokat… Amikor befejeződött a zenei előkészítő, sírtam, hogy el kell válnom Pali bácsitól. De aztán megint egy jó ember kezébe kerültem, Gál Józsefhez, aki tovább erősítette a hegedű iránti vonzalmamat. Vele már nemcsak a zenéről, de az élet apró-cseprő dolgairól is elbeszélgethettem. Oktatott, nevelt. S mivel a hegedű nem épp egy olcsó hangszer, az elsőt tőle kaptam kölcsön. Két-három évig nyűttem, mire Józsi bácsi kijelentette: na, ezt, Ervinkém, már kinőtted! Kaptam tőle egy másikat. Azt használtam, míg Újvidékre nem kerültem. Most már végre van saját hangszerem. Szóval sok jó embernek és tanárnak köszönhetem azt, hogy idáig eljutottam.
Március 8-án Dudás Virág Ervin a Vajdasági Tehetségsegítő Tanács által meghirdetett I. Vajdasági Tehetségnapon átvehette az Ígéretes Tehetség Díjat. Ugyanakkor, amikor Rúzsa Magdolnát tehetségnagykövetnek nevezték ki. Beszélgetőtársam nem titkolja, példaképének tartja az énekesnőt, akárcsak a falu másik hírességét, Lajkó Félixet — azért, mert kitartásukkal megvalósították álmaikat, és megmutatták a világnak, hogy nem a származás a fontos, hanem az adottság, a rátermettség.
Ervin büszke szülőfalujára, s hogy most pár kilométerrel odébb került Kishegyestől, egy számára teljesen idegen környezetbe, még jobban becsüli mindazt, amit itthon kapott.

— Kedden már úgy telefonálok haza, jaj de jó, elmúlt két nap, csütörtökön pedig azzal kezdem a mondatot: „Sziasztok, már elkezdtem pakolni!” Pénteken, amikor végre hazaérek, nagy elégedettséggel ülök le az asztalhoz, és élvezem anyu főztjét. S milyen jó érzés a saját ágyamban aludni!

A fellépésekre mindig nagy izgalommal készül, de a lámpaláz, hál’ istennek, néhány ütem után már átcsap a játék, a muzsika örömteljes élvezetébe.

— Szép évek vannak mögöttem. A belgrádi köztársasági versenyen kétszer lettem második helyezett, végzős koromban pedig a kategória legjobbjaként jegyeztek a maximális 100 ponttal. Romániában is, ahol többfordulósak a vetélkedők, voltam már első helyezett. A Topolyai Zenei Napokon, a vonós hangszerek csoportjában is a legeredményesebben szerepeltem. Az idén nagy erőbevetéssel készülődöm a belgrádi nemzetközi Konjović-versenyre. Csakis az első vagy legfeljebb a második helyre pályázom. Ha ennél rosszabb eredményt érek el, akkor általában szakad a húr — nálam is, a hegedűn is.

Ervin már latolgatja, hova, merre tovább. Mivel most szerb tannyelvű középiskolába jár, nem kap ösztöndíjat, ám az egyetem költségesebb, hát jól át kell gondolnia, marad-e Újvidéken, vagy „átugrik” Szegedre, netalán Budapestre. A szólókarrier nem vonzza, tanár vagy zenekari játékos szeretne lenni (persze kizárva az első hegedűs szerepe, mert az nagy felelősség). Bárhogy lesz is, mi Illyés Gyula Bartók c. versének soraival kívánunk neki további sikereket: „...s beh különös, beh üdvös… hogy a jaj siralmát, ami fakadna belőlünk, de nem fakadhat, mi helyettünk… kizenged ideged húrjaival!”