Többszöri levélváltás után tudtuk csak egyeztetni Szerda Balázzsal az interjú időpontját. Azt kértem ugyanis, hogy a találkozón legyen jelen a Fölszállott a páva népzenei és néptánc-tehetségkutató verseny középdöntőjébe bejutott óbecsei Fokos zenekar valamennyi tagja. Kiderült, ez csak hétvégén lehetséges, mert az együttes két egyetemistája péntek este ér haza Újvidékről. Balázs a Bölcsészettudományi Kar Történelem Tanszékének harmadéves halgatója, Sterbik László pedig a Mezőgazdasági Kar növényvédelmi szakának másodévese. Mivel a bemutatkozáskor a hangszereiket is felsorolták, le kell írnom, hogy Balázs brácsás és tamburakontrás, László viszont hegedűs. A másik három betyár még középiskolás, a nagybőgős Jovánovity Péter, a hegedűs és basszprím tamburás Szabó András meg a harmonikás és prímtamburás Csonka Balázs az óbecsei gimnázium tanulója.

A beszélgetésen megbizonyosodtam róla, nem véletlenül és főleg nem érdemtelenül választották maguknak ezt a betyáros imázst, hiszen valamennyien huncutok, jókedvűek és humorosak.

Az énekelt versek és az idő hiánya

A magnó bekapcsolása után társalgást azzal kezdtem, hogy néhányuknál családi örökség a népzene szeretete.     
— De van, akinél nem, például Lacinál és nálam — mondta Péter, majd a saját történetével folytatta. — Igaz, én már kiskoromban belecsöppentem a népművészetbe, hiszen négyévesen nemcsak óvodában, hanem népi táncra is beírattak. Hárman: András, Szerda Balázs és én ma is táncolunk. Később jött a zene, és lassan kialakult a mostani csapat.
László: — Engem komolyzenére járattak, hegedülni tanultam. A hegedűt nagyon szerettem, de a szolfézst kimondottan utáltam. Befejeztem az alapfokú zeneiskolát, és azon gondolkoztam, mit kezdhetnék ezzel a hangszerrel meg a tudásommal. Gimnazista koromban egy sátoraljaújhelyi versenyre az iskolánkat kérték fel, hogy műsort készítsen, ennek köszönhetjük azt a kezdetleges formációt, amelyben összeálltunk zenélni.
Balázs és András a kérdésemre röviden és mosolyogva azt válaszolta, nem igazán volt más választásuk, hiszen ők beleszülettek a népzenébe. Csonka Balázs esetében is családi hagyomány valamiképpen, hiszen a testvére, Csonka Ferenc szintén ismert népzenész.

* Jól emlékszem, hogy a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén hallottalak titeket megzenésített verseket előadni? Tavaly viszont a zentai Énekelt Versek Fesztiválján léptetek fel Zengető néven.

Szerda Balázs: — Volt egy másik formációnk, amely végül összeolvadt ezzel a mostanival. Valóban foglalkoztunk versek megzenésítésével. Én ma is szívesen csinálnám, mert nagyon szeretem a műfajt, és a többiek is jól érzik magukat benne, de időszűke miatt jelenleg hanyagoljuk. Az énekelt versek fesztiválján vettünk részt először ebben a felállásban, jó visszajelzéseket kaptunk, és elhoztuk a harmadik díjat.
László: — Jó lenne, ha találnánk rá időt, mert a közönség is kedveli a megzenésített verseket, de így is nehezen tudjuk összehozni a próbákat. A hétvégéink meg a szabad időnk nagy része rámegy a gyakorlásra és a fellépésekre, de valamit valamiért. Mindig azzal vigasztaljuk magunkat, hogy nagyon sok ember örülne, ha a szabad idejét az töltené ki, amit szeret. Nekünk ez megadatott — tette hozzá Balázs, majd a Fölszállott a páva vetélkedőre tereltük a szót.

A középdöntő nagy ajándék volt

A felhívást Szerda András, Balázs apukája látta meg és küldte át a fiúknak. Ők nem sokat gondolkoztak, mert úgy vélték, itt a jó alkalom, hogy ismertebbé tegyék a zenekar nevét és népszerűsítsék a számukra oly kedves vajdasági magyar tamburamuzsikát. A megmérettetés már akkor beváltotta a reményeiket, amikor először élő adásba kerültek. Ez volt a céljuk: megmutatkozni ország-világ előtt.
— Amikor a középdöntőbe is továbbjutottunk, az már nagy ajándék volt a számunkra — fogalmazta meg az érzéseiket Balázs.

* A dalokat magatoknak válogattátok vagy a zsűrinek?

László: — Természetesen a zsűrit is figyelembe vettük, de azért úgy állítottuk össze a programunkat, hogy az általunk kedvelt dalok is benne legyenek. Reméljük, ez az előadásmódunkban is visszatükröződött. Persze, az első pillanatban csalódottságot éreztünk, hogy nem lehetünk ott a döntőben, de addigra már megmutattuk azt, amit szerettünk volna. Ezzel sikerült magunkra és a vajdasági népzenészekre irányítani a figyelmet. 
Péter: — Azt tapasztaljuk, hogy sokan nem ismerik az itteni mentalitást és sokszínűséget. Óbecsén például rengeteg fiatal tanul néptáncot, és ez nagyon dicséretes.
Balázs: — A fiatalok körében kezd menő lenni a néptánc és a népzene. Amikor mi voltunk fiatalok, engem még cikiztek, például a néptáncos csizmát kifigurázták.
Péter: — Ez hozzáállás kérdése. Nem elég népi táncosnak, népzenésznek lenni, büszkén fel is kell azt vállalni. Nem szabad meghunyászkodni, félrehúzódni, ha bántanak, védd meg magad, és azt, amit szeretsz. A legkönnyebb azt mondani, régimódi, ósdi, de a szájalók jöjjenek közénk, és próbálják meg. Nekem is volt egy olyan korszakom, amikor abba akartam hagyni, de ha ezen túljut az ember, akkor nincs kiszállás — egész életre megfertőződik.

* Ti csak népzenét hallgattok?

— Dehogy! — válaszolták nevetve és szinte egyszerre. — Hallgatunk mindent, ami jó, ami bulizós. Balázs a rocker korszakáról is beszélt, megemlítette az Ossiant, a Pokolgépet, a Tankcsapdát, de azt is bevallotta, a diszkó sohasem volt a kedvence.

* Hétvégén, ha nincsenek fellépéseitek, akkor is együtt szórakoztok?

— Mindig fellépéseink vannak — mondták, és kiderült, szeptember óta talán nem is volt szabad hétvégéjük.

Lemez és koncert

* Ez a vetélkedő hozta meg számotokra a népszerűséget, vagy már korábban is ismertek titeket?

Balázs: — Ami eddig volt, ahhoz a vetélkedőnek semmi köze sincs, de az újabb felkérések valóban a tévés szereplésnek köszönhetőek. Ezek a meghívások már más típusúak, hiszen korábban nem mi álltunk a középpontban, tánccsoportokat kísértünk, kiszolgáló zenekar voltunk. Most minket hívnak, minket akarnak látni.

* Mit kívántok magatoknak a következő évre?

László: — Folytatni, amit elkezdtünk, népszerűsíteni a tamburamuzsikát, sok helyre eljutni, akár lemezt kiadni...
Balázs: — Kaptunk egy különdíjat is: ötven óra ingyenes stúdiómunkát Sebestyén Márta kiadójánál. Így már van reményünk egy saját hanghordozóra. Korábban az a kétely szorongatott, lenne-e közönsége a koncertünknek, most viszont úgy érzem, meg tudnánk tölteni egy kisebb termet, hiszen annyian kíváncsiak ránk. 
Búcsúzóul a terveikről faggattam a fiúkat, és kiderült, valamennyien úgy képzelik el a jövőjüket, hogy abban jusson hely a zenének is. Az utolsó kérdésre a Fokos zenekar két szűkszavúbb tagja, András és a másik Balázs is válaszolt.
Péter: — Nekünk van földünk és most telepítettünk gyümölcsöst is. Eddig nem igazán tudtam, mit akarok, de most úgy érzem, a mezőgazdaságban még van pénz, hiszen akármilyen a helyzet, kukoricára, búzára mindig szükség van. Én főleg gyümölcsészettel szeretnék foglalkozni, mert emellett lenne időm a zenélésre is. Mivel családi vállalkozásban dolgoznék, nem lennék munkahelyhez, főnökhöz kötve, maradna mozgásterem, muzsikálhatnék kedvemre.  
András: — Nálam a zene van az első helyen, de tudom, valamilyen egyetemet be kell fejezni. A testnevelési karon gondolkodom, mert úgy a tanítás mellett a zenélésnek is hódolhatok.
Szerda Balázs: — Sajnos, a zenére szinte lehetetlen jövőt, megélhetést alapozni. Én a történelmet választottam, egyrészt mert érdekel, másrészt mert úgy érzem, tanárként sok időm marad a muzsikálásra. 
László: — Én mezőgazdasági gyógyszertárat szeretnék nyitni, mert fontos, hogy a magam főnöke legyek. Erre természetesen azért van szükség, hogy maradjon időm a zenélésre is, és még sok minden másra.
Csonka Balázs: — Talán a Zeneakadémiára iratkoznék, de ez még csak elképzelés. Mivel a gimiben másodikos vagyok, úgy érzem, nem kell még döntenem.