A nagynénim az anyósom
Perisity Irma
2014.01.08.
LXIX. évf. 2. szám

Nagy erőfeszítést igényel, hogy beszélgetésünk alatt ne nevessem el magam. A középkorú férfi élettörténete egy mexikói szappanoperára hasonlít: már képtelen vagyok követni, ki kinek az apja, ki kivel házasodott össze a családban.

A nagynénim az anyósom

— Tudom, hogy a sorsom nem szomorú és szívfacsaró, a kívülállók számára talán érthetetlen is — mondja a férfi. — Nyilván maga is legszívesebben egy jót nevetne a hallottakon. Nem szeretem, amikor az emberek azt mondják, egykor más volt a világ. Talán másak voltak a szabályok, a szokások, de az emberek — különösen a parasztcsaládok — régen is foggal-körömmel ragaszkodtak a vagyonukhoz, mindent megtettek azért, hogy a birtokot ne kelljen osztaniuk. Volt erre egy mondás: Minden maradjon a családban — e szerint rendeződtek a dolgok, sokszor már komikus módon.

Az őseim jómódú tanyasi emberek. A második világháború előtt az apai nagyapám családja még az ún. uradalmon élt. A családnak két fia volt: a nagyapám és a bátyja. Mivel akkoriban az volt a szabály, hogy az idősebb gyerek nősült előbb, így nálunk is elsőként a nagyapa bátyja házasodott meg. A nagyapámnak volt egy barátnője, de amikor kiderült, hogy csak pár év múlva kelhetnek egybe, a lány szakított vele, mondván nem akar öreglány maradni. Miután nagyapa bátyja megnősült, a feleségével az uradalmon maradt. A fiatalok két szobát kaptak. Nem sokáig éltek együtt, mivel a férjet elvitték katonának, és alig néhány hónap múlva öngyilkos lett az őrségen. A család azonban ezt sosem hitte el, a holttestet ugyanis egy zárt fémkoporsóban küldték haza, és senki sem tudta, ki volt benne. A fiatalasszony továbbra is ott élt a házban. Így történhetett meg, hogy a nagyapám szemet vetett az özvegyre. Alig múlt el egy év a haláleset után, a nagyapám elvette. Ez mindenkinek megfelelt: a családnak azért, mert nem kellett gondoskodnia a nőről, az özvegynek pedig azért, mert újabb lehetősége nyílt arra, hogy egyszer majd részesedjen a család vagyonából.

A fiatal pár továbbra is a szülőkkel maradt. A házasságból két fiú született: az apám és a nyolc évvel idősebb bátyja. Mindketten csak négy osztályt végeztek el, a nagyapa szerint ugyanis ez elég volt ahhoz, hogy okosan kezeljék a gazdaságot. Közben kitört — és be is fejeződött — a világháború, megtörtént a vagyonelkobzás, de még így is maradt annyi, hogy abból szépen meg lehetett élni. A szokáshoz híven elsőként a nagybácsim nősült meg. Egy fiatal özvegyet vett el, aki egy tízéves kislányt hozott magával az előző házasságából. Még most is nevetve mesélik, hogy a lány mennyire félt apámtól, apámat pedig mennyire idegesítette a félénk kislány. De lassan összeszoktak, és idővel egyre kevésbé láttak rokont egymásban. Amikor a lány nagykorú lett, apám bejelentette, hogy elveszi feleségül. Ezt a család — főleg a nagyszülők — eleinte ellenezte, azzal érvelve: mit szól majd a világ a rokonok közti házassághoz. Ez butaság volt, hiszen a lánynak semmi köze sem volt anyja új családjához. Ismét győzött a minden maradjon a családban elv, és sor került a lakodalomra. Apám még ma is sokszor viccelődik azzal, hogy neki a nagynénije az anyósa. Sohasem született testvérem. Ezt főleg kiskoromban fájlaltam, nem volt ugyanis kivel játszanom, veszekednem — a tanyán egyhangú volt az élet.

A rendszerváltás után a család az első adandó alkalommal visszaigényelte az államosított földet. Ekkor én már középiskolás voltam, nem nagyon hittem benne, hogy a család ismét nagygazda lesz. Jó néhány év múlva azonban — már az egyetemi tanulmányaim befejezésénél tartottam — visszakaptunk negyven hold földet. Anyám ekkor mondta el: azért nem lett testvérem, hogy ha esetleg visszakapjuk az elkobzott vagyon egy részét, ne kelljen azt többfelé osztani, minden maradjon a családban. Amikor megismertem a feleségemet — az újvidéki egyetemi könyvtárban dolgozott —, az apám megkönnyebbülten lélegzett fel: végre valaki „kívül”-ről nősül, senki sem mondhatja, hogy a vagyongyarapítás érdekében családon belül házasodunk. Végül én mentettem meg a család tekintélyét, ezt már azonban hangosan az apám sem meri kimondani, főleg nem a nagyapám előtt. Ő ugyanis — már jóval túl a nyolcvanon —, még mindig azt hiszi, hogy a család ereje abban van, ha minden egyben marad.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..