„Mérséklet uralkodik minden felett. Régóta tudod: semmiből sem vehetsz el annyit, amennyit akarsz, csupán annyit, amennyi megillet — mérsékeld vágyaidat, mert magad ellen fordítod őket. Élj középen!”  (Seneca)

A fogyasztás világában élünk, úton-útfélen, nap mint nap a közhangulat másra sem biztat bennünket, mint hogy fogyasszunk, vásároljunk. Minden a tömegtermelés, az elosztás, a (többlet)fogyasztás véget nem érő körforgására épül, és arra buzdít: mindent ki kell próbálni, habzsolni kell az élvezeteket („hedonista pogányokká váltunk”). A mohóság, a gyűlölet és az a tévhit vált uralkodóvá, hogy az egyén a legfontosabb, és jogot formálhat arra, hogy gátlástalanul megszerezzen mindent, amiről úgy érzi, kell neki, tekintet nélkül bárkire/bármire. Az egyházak szerint mindezek mögött a mértéktelen önzés húzódik meg, a másik embertársunkat semmibe vevő szeretetlenség és kapzsiság, ami a világ jövője tekintetében nem sok jóval kecsegtet.

A mértéktelenség a kezdetektől hozzátartozik az emberi természethez, noha mindig nagymértékben függött a kulturális környezettől. Ahogy nőtt az ember szabadsága, ahogy sikerült megszabadulni a magatartási és egyéb kényszerektől, mindinkább teret hódított és hódít a mértéktelenség szenvedélye, a fogyasztói társadalom pedig fokozta ennek a kultúrának a meghonosodását. A mértéktelenség tömegméreteket öltött, járványszerűen duzzad mind kémiai (pl. dohányzás, alkohol- és drogfüggőség), mind viselkedési (pl. problémás internethasználat, kényszeres vásárlás, testedzésfüggőség, munkamánia stb.) téren. Mindez a természettől való elidegenedéshez vezetett, mely napjainkra annyira eluralkodott, hogy az emberiség már azt is elfelejtette, hogy a természet része, és felelősséggel tartozik neki, mi több, az emberek egyre mostohábban bánnak a Földdel. Pedig a bibliai teremtéstörténet szerint Isten az embert azért tette a Föld uralkodójává, hogy gondoskodjon róla, művelje és őrizze. Sajnálattal tapasztaljuk ennek az ellenkezőjét, hogy az emberek jelentős része semmilyen felelősséget nem érez a természet, a környezet, az embertársai, mit több, még a gyermekei iránt sem. Vajon gondolunk-e arra, mi lesz akkor, ha annyira tönkretesszük a Földet, hogy élhetetlenné válik. Azt a helyet, ahol egykor minden megvolt az élet megteremtéséhez és fenntartásához. Mind nagyobb „sikerrel” élünk vissza a Föld nyújtotta adottságokkal, egyre felelőtlenebbül használjuk fel és el, illetve tesszük tönkre mindazokat az anyagokat, amelyeket a Föld ad nekünk: a vizet, a levegőt, a nyersanyagokat stb. Sokkal gyorsabban, mint ahogyan a természet a maga módján pótolni tudná őket. Belegondoltunk-e már, hogy ki jár rosszabbul, ha teljesen elpusztítjuk ezeket az adottságokat? Mi vagy a Föld? Minden bizonnyal a Föld, bár az nekünk az egyetlen otthonunk, mely nélkülünk, emberek nélkül is remekül meglenne, ám ennek ellenkezője már nem igaz. Egy londoni vicc találóan összegzi az ember és a Föld viszonyát:

A Mars bolygó ránéz a Földre, és megkérdezi:

— Te, Föld, nagyon rossz színben vagy!

— Beteg vagyok! — válaszolja a Föld.

— Mi bajod van?

— Homo sapiens.

— Ne búsulj, majd elmúlik.

„A Föld az, ami a legértékesebb a világon! A Föld örök, más minden elvész, más minden elmúlik!” (Margaret Mitchell)

A napjainkra kialakult mértéktelenség miatt az egyén nem tartja tiszteletben a határokat, mohón, önfegyelmezés nélkül cselekszik: evésben, ivásban, más élvezetekben. Mindenben a túlzás, a határtalanság jellemzi. Romano Guardini szerint a mai kor jellemzői: „A mértéktelenség nemcsak a teremtést fenyegető energiapocséklásban, a számtalan betegséget okozó fogyasztási tébolyban, a tartós stresszel járó munkamániában jelentkezik, hanem a részletességre, abszolút biztonságra, tökéletes ellátásra, az egészség abszolút garanciájára, az élet sikeres megvalósítására való törekvésben is.”

A mértéktelenség túlhajszoltságba vezet, nemcsak a fogyasztás, a szórakozás, a szex, hanem a munka világában is. Az egyén elveszíti a korlátok iránti érzékét — az egészséges önkorlátozást, önértékelést. Kialakul a mindig tettre kész embertípus, akinek nem lehetnek gyenge pontjai, aki mindig fitt, mindig képes kihozni magából a legtöbbet. Érzelmeit elfojtja, gyengeségeit, árnyoldalait titkolja, semmi sem rendíti meg, nem tud szeretni, de őt sem szereti senki. Gyakran válik munkamániássá, munkafüggővé, ahol a munka lesz a fő életcél, a túlzott munkavégzés miatt lemond a társas életről, a családi, szociális kapcsolatokról és a pihenésről, csak a munkán jár az esze. Ha valami akadályozza a munkavégzésben, elvonási tünetek léphetnek fel, oly mértékben, hogy az hatással lehet az egészségére, lelki egyensúlyára. Bizonyítási vágy hajtja, és a boldog élet reményében tevékenységének döntő részét a pénzkeresésre, karrierépítésre használja, miközben eltékozolja életidejének, egészségének nagy részét. Nincs tudatában, hogy a munkamániája mögött leggyakrabban az elismerés, az elfogadás és a szeretet iránti örökös emberi vágya bújik meg. Csillapíthatatlan szeretetéhsége sarkallja erre a tévútra, abban bízva, hogy tisztelettel, alázattal sikerül elnyernie az annyira áhított szeretetet. Ebből a szempontból elgondolkodtató a buddhisták gondolata: „Ha túlságosan megfeszíted, elpattan. Ha túlságosan lazára hagyod, nem szól ékesen. A helyes mérték: a sem túl feszes, sem túl laza.”

„Az élet nem csak arra való, hogy dolgozzunk; néha élni is kell” (Richard Dawkins)

Mi bújhat meg ennek hátterében? A mértéktelenséget és a függőséget a középagyi jutalmazó-megerősítő központ vezényli a dopamin nevű hormon segítségével. A dopamin felelős azért a tudati állapotért, amelyet mi jutalomként, örömként élünk meg, mely elengedhetetlenül szükséges a mindennapi élethez, jólléthez. Ha az egyén mindennapi élete folyamán nem tud megfelelő örömkereső magatartást kialakítani és kívánatos dopaminszintet elérni, kénytelen emelni a mércét, akár a mértéktelenségig, hogy az agyi jutalmazóközpontban megfelelő mennyiségű dopamin szabaduljon fel. Ez történhet evéssel, ivással, szerencsejátékkal, munkatevékenységgel stb. Más ok is állhat a háttérben, amikor a középagyi jutalmazórendszer öröklötten alulműködik, és rákényszeríti az egyént, hogy keresse az olyan tevékenységeket, amelyek fokozott ingerléssel emelik a dopaminszintet, akár kockázatkereső viselkedésformákkal is: drogfogyasztással, extrém sportokkal.

Van-e kiút a mértéktelenségből? „Egy dolgot tudok, ami emberi dolgokban a legjobban hozhat sikert: a józan, okos mérték” — tanácsolja Arany János. A mérték mindenben a legfontosabb, ahogy Arisztotelész is javasolja: „A mérték az ember cselekedeteit meghatározó etikai erény, mely biztosítja az akarat uralmát az ösztönök fölött.” Mérték a gasztronómiában, az öltözködés területén, szexben stb. Mindennek a feltétele az önismeret, amire már a delphoi jósda bejárata feletti írás is figyelmeztet. Mindjárt az „Ismerd meg önmagad” mellett olvasható a másik tanács is: „Semmit ne vigyél túlzásba!” E feliratok célja emlékeztetni, hogy igyekeznünk kell minél mélyebb kapcsolatot kialakítani önmagukkal, belső világunkkal, hogy döntéseinkkel tudjuk irányítani sorsunkat. Az önismeret magában foglalja tulajdonságainkat, erősségeinket és gyengeségeinket, gondolkodásmódunkat, értékrendszerünket, érzelmi világunkat, meggyőződésünket, kapcsolataink minőségét. Megérthetjük életünk és sorsunk mélyebb értelmét, fel tudjuk mérni saját határainkat. Felbecsülhetjük lehetőségeinket, ellen tudunk állni a mértéktelenség kihívásainak, melyekkel szembe kell néznünk életünk során. „Az önismeret soha nem juthat tökélyre, de a törekvés rá lehet alkuvás nélküli” — állítja Jókai Anna.

„A legnagyobb teljesítmény önmagadat adni egy olyan világban, amely szüntelenül valaki mássá akar átformálni” (Ralph Waldo Emerson)