— Valahol ki kell magamból beszélnem mindazt, ami a szívemet nyomja — kezdi történetét az asszony. — Egyetlen gyerekem van, egy lány, akit mindennél jobban szeretek, és akiért bármit megtennék. De nem vagyok biztos abban, hogy ennek a szeretetnek a nevében jogom van-e minden döntését megkérdőjelezni, megvétózni, hiszen néhány hét múlva betölti a huszonötödik életévét, egyetemi diplomája és egy gyermekkori szerelme van, de én egyiktől sem vagyok elragadtatva. Ilyenkor vagyok dühös a férjemre, aki a lányunk nevelésével kapcsolatban mindent rám bízott, most pedig bírál, pedig az ő véleményét is kikértem.

Én is egyke vagyok, az apám egy elismert polgári család sarja. Valamikor a XX. század elején egy jómódú polgári család nem számított ugyan úri famíliának, de tagjai többek voltak a közönséges halandóknál. Viselkedésüket a társadalom íratlan szabályai határozták meg, és a nagyszülők fegyelmezetten tartották is magukat ezekhez. Az anyám családja ezzel szemben jóval szerényebb körülmények között élt.

A szüleim szerelemből házasodtak össze. Amikor nagyobb voltam, mindig jót mulattam, ha az esküvői képeiket néztem, úgy álltak egy virágvázás éjjeliszekrény mellett, mint a szobrok. Mindaz, amit a szüleim a családi házból hoztak, becsben volt tartva, mindennek története volt. A legnagyobb eszmei értékkel egy köves gyűrű bírt. Ezt anyám a karikagyűrű mellé kapta az eljegyzésükön, néhány nemzedékre visszamenőleg a család legényei ezt adták a menyasszonyuknak az eljegyzésük alkalmával.

Ahogy múlt az idő, megkopott a polgári cím fénye, de a régi viselkedési normákat továbbra is kötelezőnek érezték. Az esküvő után két évvel születtem meg, és már akkor elhatározták, nem lesz több gyerekük, hogy az én jövőm biztos legyen. És valóban mindent megkaptam tőlük. Igaz, csak szakiskolát fejeztem be, mert nem szerettem tanulni, de jó szakmám van, és keresni is tudtam vele. A párválasztásomat is helyeselték, az esküvőnk után sokat segítettek, hogy a szomszédban levő telken felépítsük az otthonunkat — mindössze egy alacsonyra nyírt élő sövény választotta el egymástól a két házat. Amikor megszültem a lányomat, anya az első pillanattól ott volt mellettünk. Szép, nyugodt családi életet éltünk valamennyiünk örömére. A férjemmel dolgoztunk, így a szüleim — amikor már nyugdíjasok lettek — sokszor mások segítségét kérték és fizették meg. Élt a szomszédságban egy csöndes, kétgyermekes család, az apa és az idősebb, tizenhét éves fiú sokszor segített a szüleimnek. A lányom akkor óvodás volt, és összebarátkozott a fiúval, aki szívesen hintáztatta, rajzolt neki lovakat, és türelmesen hallgatta a megállíthatatlan csacsogását. Egy ilyen alkalommal jelentette ki a fiúnak: ha nagy leszek, én elveszlek férjemnek. Sokat nevettünk ezen, miközben múlt az idő.

Anyósom csaknem húsz év után rászánta magát, hogy meglátogatja az Ausztráliában élő öccsét. Alig volt három hetet náluk, amikor vakbélgyulladás következtében meghalt. Apósom azt akarta, hogy holttestét hozzák haza, de ez sokba került. A család összeszedte minden pénzét, értéktárgyát, anyámék kölcsönt is felvettek. Meglett az összeg, de az utalás napja előtti éjszaka kirabolták apósomék házát, ráadásul nemcsak a pénzt, de még az ékszereket is elvitték. Anyósomat végül uzsorakamatra felvett pénzből tudtuk hazahozatni, a törlesztésbe az ausztrál rokon is besegített. Anyám gyakran emlegette, hogy legjobban a családi gyűrűjét sajnálja, mert az valóban egyedi darab volt.

Múltak az évek, nőtt a lányom, és egyetemre iratkozott, idegenvezetőnek tanult. Egy cseppet sem voltunk ettől elragadtatva, hiszen szerintünk ez nem nőnek való hivatás, különösen, ha a nő családot is tervez. Márpedig a mi lányunk tervezett! A gyermekkori szerelmével, akit hatévesen „lefoglalt” magának. Ez ellen nem volt kifogásunk, de amikor megtörtént az eljegyzés, elhűlve vettük észre, hogy a lányom a karikagyűrű mellé anyám gyűrűjét kapta! Nem tudtuk kideríteni, hogyan került a szomszéd fiúhoz. Állítólag az apjától kapta mint családi ereklyét, hogy adja oda a menyasszonyának. Napokig őrlődtünk, de a megoldás adta magát: csak a fiú apja követhette el a lopást évekkel korábban, de ezt nem lehetett bizonyítani. Gondolhatja, milyen volt a hangulat a két család között, meg mekkora vihart kavart a hír a környéken. A férjemmel megbeszéltük, hogy nem engedjük a lányunkat férjhez menni, de nem sikerült. Két átsírt nap után a fiatalok köszönés nélkül külföldre mentek. Csak néhány hónappal ezelőtt tudtuk meg, hogy Kínában élnek. Nem tudom, látjuk-e még őket. A sokéves rejtély megoldása tehát házhoz jött, de ez egyáltalán nem tesz boldoggá.

Illusztráció (Pixabay.com)