A ló túloldalán
Perisity Irma
2020.09.25.
A ló túloldalán

Felemelő érzés elkönyvelni, hogy még mindig vannak olyan családok, ahol a jólneveltség, az egymás iránti tisztelet, a szülők igazi megbecsülése és szeretete jelentős összetartó erő. Erről, de sok egyébről is beszél a hatvanon túli úriember. Azt mondja, most már szabadon mesélhet az életükről, mert sajnos már senkitől sem kell engedélyt kérnie.

— Azt sem tudom, hol és mivel kezdjem — mondja komolyan. — A koronavírus már javában szedte az áldozatait, amikor anyám halálának egyéves évfordulója alkalmából misét szolgáltattunk. Senkinek sem mondtam, de magamban úgy éreztem, a megemlékezésen levő résztvevők számának korlátozása is egyfajta büntetés anyám számára, aki rendkívüli igyekezetében, hogy mindent jól csináljon a nevelés terén, ahogy a mondás tartja, átesett a ló túloldalára. A túlzott elvárásainak a gyakorlati alkalmazása teljesen más eredményt szült, mint amilyenre számított. Olyan példakép volt, amelyet csak tisztelni lehetett és kellett is, mert így nevelt — fiatalon megözvegyült anyaként — engem és a bátyámat.

Városi, úgynevezett proletárcsalád voltunk, a szüleink alig múltak húszévesek, amikor összekerültek. És anya nem volt még harminc sem, amikor apa hirtelen meghalt. A bátyám négy-, én kétéves voltam. A családi házat, melyet a szüleim építeni kezdtek, apa halála után az anyai nagyszülők segítségével sikerült befejezni, és még ma is ez a családi fészek. Apa után kaptunk valamennyi nyugdíjat, anya vállalatban is dolgozott, de szabadidejében csodálatosan hímzett, és el is tudta adni a munkáit. Még a legínségesebb időkben sem voltunk éhesek, rongyosak. De főleg neveletlenek nem voltunk, mert anya vasszigorral ügyelt arra, hogy rendes emberekké váljunk. A bátyám nagyon hamar kezdte a szabad legényéletet, anya tiltakozása ellenére. Volt benne valami kedvesség, humor, senki sem tudott ellenállni neki. Ha anya valamit megtiltott, ő felkapta a törékeny alkatú asszonyt, és fordult vele néhányat a szoba közepén. Meg kell mondanom, hogy mindhárman jól szórakoztunk, de anyát nem lehetett befolyásolni. A bátyám szerette a társaságot, a nőket, a hülyéskedést, de dolgozott is, és anyát is segítette anyagilag. Én viszont egy teljesen más természetű legény voltam: csöndes, nyugodt, szófogadó, és őszintén szólva irigyeltem a bátyám merészségét. Sokszor kérdeztem tőle, amikor ketten voltunk, hogyan mer anya „rendelkezései” ellen cselekedni, és ő egy alkalommal halálosan komolyan azt mondta: tudod, öcskös, ha nem tiltana meg mindent, amit szeretek, talán nem is foglalkoznék vele, de ha már tiltja, mindent megcsinálok csak azért, hogy lássa, én felnőtt vagyok, hiába tart még mindig pelenkásnak.

Javában dúlt a nem létező háború, innen is vitték az „önkénteseket” a Kopácsi-rétre, amikor anya megtudta, hogy az egyik lány az ismerősi körünkből terhes. Felelősségre vonta a bátyámat, aki eleinte tagadta, de a végén azt mondta, ha kell, hát megnősül, hogy a lány ne maradjon szégyenben. Anya kétségbe volt esve, és dühében azt mondta: jobb lenne, ha elvittek volna önkéntesnek, mint hogy teherbe ejted a lányokat! A bátyám már másnap jelentkezett önkéntesnek, és két nap múlva két váltás fehérneművel a hátizsákjában beült a katonai dzsipbe, mely érte jött. Tíz nap múlva jelentették, hogy egy éjszakai támadásban fejlövést kapott, és azonnal meghalt.

Zárt koporsóban hozták haza, itthon temettük el. Anyám meg volt győződve, hogy ő az oka a bátyám halálának, de valami miatt szinte eszelősen hitt abban, hogy valaki mást temettünk el, a bátyám csak őt akarta bosszantani, ezért találta ki, hogy jelentsék a halálhírét. Ezután minden héten rendszeresen elment a temetőbe, sokszor gyümölcsöt vagy kalácsot vitt a bátyám sírjára, attól függően, mit kért tőle álmában. Talán el sem hiszi, de anyám huszonnégy évig minden szombaton kitakarította a bátyám szobáját, kéthetenként tiszta ágyneműt húzott, vasalta a pizsamáit, tisztította a cipőit. A vasárnapi ebédnél mindig meg volt terítve a bátyám számára is. Egyszerűen nem volt módszer, mellyel meg tudtam volna győzni, hogy Ede nem él. Javasoltam, hogy menjünk orvoshoz, mire ő azt válaszolta, hogy nem bolond ő, csak vezekel. Már beteg volt, amikor egy gyermekkori barátnője látogatóba jött, és neki panaszolta el, hogy már nem tudja, mit csináljon, sehogyan sem jut ki a temetőbe. A barátnője javasolta, hogy hagyja békén a sírt, engedje el gondolatban a halott fia kezét, csak így talál majd nyugalomra. Két nap múlva anya azt mondta, már két éjjel nem álmodott Edével. Nem tudom biztosan, de azt hiszem, megnyugodott, mielőtt kilehelte a lelkét. Régóta kikívánkozik belőlem a családom története, de a feleségem azt mondta, rójuk le tisztelettel az első gyászévet, és csak utána beszéljek az életünkről. Most itt vagyok, és őszinte szívvel mondom, hogy anyám egy szülői mintakép volt. De nagy igyekezetében átesett a ló túloldalára. Hinni akarom, hogy végre megbékélt az örökkévalósággal.

Illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..