Humoreszk kategóriában megosztott első helyet ítélt oda a zsűri, így a két legjobb írást Kalmár Edina (Közgazdasági és Kereskedelmi Iskola, Zenta) és Fürstner Márton (Ivan Sarić Műszaki Iskola, Szabadka) jegyzik. Olvassuk most Edina írását.

Kalmár Edina

Kínos mosoly

Megesett már nem is egyszer, és nem is kétszer, hogy vagy én voltam a süket, vagy a beszélgetőpartnerem néma. Legutóbbi ilyen alkalommal nem kis mennyiségű verejtéknek mondtam búcsút. Éppen az utcát róttam, mikor régi ismerősbe botlottam. Természetes volt az ő és az én részemről is a bájcsevej, hisz régi jó ismerősöknél ez így szokás. Hogy vagytok? Jól vagytok? Gyerekek? Nőnek? Iskola? Jól megy nekik, igen? Persze, persze, anyjukra ütöttek ezek a gyerekek. Hogy mi, intő? Igen, igen, az apjukra ütöttek ezek a gyerekek. Soroltam is volna a klisés kérdéseim, azonban már az első kérdésnél elkomorodott, és szűkszavú választ adott. Gyorsan visszakérdezett, ahogy az illem diktálja, de láttam, hogy sietősre veszi, és már menne is.

Illusztráció: Petrics Réka, Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium, Zenta (rajz és grafika, 1. hely)
 

A felszínes mondatok közepette volt lehetőségem megfigyelni beszélgetőpartneremet. Arca sápadt, tekintete homályos. Mindezt betudtam a szeles és zord időnek. A pár szavas válaszok után egyre távolodtunk az út két ellenkező irányába. Ő egyre inkább balra, én pedig jobbra haladtam, arra várva, hogy majd kellő távolsághoz érve természetesnek érződjön a beszélgetés befejeződése. Így szokott ez lenni, pár mondat mindenkiből elég. Elköszönés előtt megkérdeztem:

— Mondd, te merre?

— Theeeemsemeeeh.

— Hogy mi? Ne haragudj, nem hallottam.

— Theeeemsemeeeh — mondta továbbra is komoly tekintettel.

Hogy a fene vinné el! Már megint nem hallottam. Azt biztosra veszem, hogy a magánhangzókat elég jól értettem. Bizonyára van benne sok e betű, de miért nem artikulál kicsit jobban? Kínos, vagy sem, megkérdezem tőle újra:

— Ne haragudj, de nem értem, megismételnéd?

— Theeemsemeeeh.

Ekkor már gyomorgörcsöm volt. Megesik az emberrel, hogy nem érti először vagy másodszor, amit a másik mond. De hogy harmadszorra sem? Már épp azon gondolkodtam, hogy gyorsan előveszem a telefonom, mintha valaki hívna, és egyértelmű indokkal haza is spuriznék. Miért nem jár ilyenkor épp a közelben egy idegen, aki leszólít, hogy megkérdezze, merre kell lefordulni az utca végén, ha ő ezt meg azt a települést keresi? Vagy miért nem jön ilyenkor egy kerékpáros, aki átszeli köztünk az utat, és ezzel pontot tesz a beszélgetés végére? Miért nem ment meg senki? A gondolkodás közben észrevettem, hogy szomorkásan bámul rám, és vár. Mintha válaszra várna. Vagy esetleg kérdésre. Mi van, ha kérdést tett fel? De én is kérdést tettem fel neki. Vagy esetleg valami vicceset mondott, amin nevetnem kellene? Azért szomorú, mert nem nevetek? Most akkor megkérdezzem még egyszer? Hagyjam itt, és fussak el? Olyan egy bosszantó helyzet ez. Na, majd összeszedem magam, ráfülelek, és még a szájáról is megpróbálok olvasni. Vért izzadva koncentráltam, összeszűkült szemekkel figyeltem szája minden apró mozzanatát, arca minden egyes rezdülését. Itt az utolsó lehetőség, most már meg kell értenem, mit mond. Feltettem hát neki utoljára a kérdést:

— Ez a fránya autózúgás, hát semmit sem lehet hallani tőle, őrjítő… Tehát, hová is tartasz?

Ez gyanús lehetett neki, ugyanis egy lélek sem járt erre. De kellett valamiféle ürügy. Már szóra nyitotta a száját, és el is ismételte a mondatot, amikor is rájöttem, hogy már megint nem figyeltem eléggé. Vagy ő harapja el a szavak végét, vagy a szél süvít túl hangosan. De nem értem, nem értem, nem értem. Ó, hogy az a… Ebben a pillanatban feladtam. Gondoltam, teszem azt, amit szokás olyankor, amikor nem értjük a másik mondandóját. Hatalmasat bólogattam, és kínosan mosolyogtam. Hiszen a bólogatás és a mosoly mindig beválik. A másiknak általában ilyenkor fogalma sincs arról, hogy nem értetted, mit mond. Alkalmazása akkor a legpraktikusabb, mikor nem is érdekel igazán a másik annyira, hogy még egyszer rákérdezz. Fülig érő vigyor ült az arcomon. És tudtam, ez a leghelyesebb az ilyen szorító helyzetekben. Érthetetlen arcára néztem, és mondtam neki, hogy:

— Értem, az jó. Na, megyek, ezer még a dolgom. Örülök, hogy összefutottunk, add át családodnak üdvözletem.

Minden jóságot kívántam, majd hátat fordítottam, és hazabattyogtam. Egész úton őrlődtem magamban, és a széles mosoly is hamar lehervadt. Milyen egy bosszantó dolog, ha nem érted, mit mond a másik. Erre kellene valami orvosság, mert négyszer visszakérdezni mégiscsak túlzás. Eszmefuttatásom végére haza is értem, mire kérdi a feleségem:

— Milyen volt a munka? Jó volt? Ismerőssel találkoztál-e?

— Találkoztam, épp az imént, a Terivel.

— Milyen Terivel?

— Hát, tudod, a falu másik felében.

— Teri a falu másik feléből? Ki az?

— Tudod, hiszen régi jó ismerős, régen összejártunk.

— Teri, Teri… Akik tavaly költöztek?

— Nem, az a Teri, aki benne volt az újságban.

— Ja, hogy az a Teri? Jaj, hát szegény, szerencsétlen asszony, most halt meg a férje a napokban, nem tudom, a gyerekekkel mi lesz majd.

Elsápadtam, és úgy éreztem, olyan vizes vagyok, mint aki a tus alól lépett ki. Szemem rángatózni kezdett, épphogy csak össze nem estem. Úgy éreztem, hogy föld alá süllyedek szégyenemben. Ez nem történhet meg velem. Ez csak egy rossz rémálom. Ekkor értettem meg, és ekkor éreztem magam a világ legkellemetlenebb helyzetében. Hiszen azt mondta: „Temetésre megyek.”