Publicisztika kategóriában a zsűri csak egy első helyezett írást díjazott, mégpedig Weiss Astridét, aki a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium tanulója. Olvassátok el a Leonid Pilipovićtyal készített interjúját.

„Az az ember sikeres valójában, aki a saját elvárásainak felel meg”

Leonid Pilipović 1969. június 26-án született, Szabadkán. A francia Delcourt kiadónak rajzol képregényeket, emellett több együttes gitárosa is. Az 1990-es évek óta a Léo fon Punkerstein (Leo fon Pankerštajn) művésznevet használja, képregénykiadásait Léo Pilipovic névvel írja alá.

Fotó: Szerda Zsófi

* Mikor kezdett el a művészettel és a képregényekkel foglalkozni?

— Emlékszem azokra a pillanatokra, amikor nagyon fiatal voltam, iskolába se jártam még, és az édesanyám mindig könyveket hozott nekem. Észrevette, hogy szeretek rajzolni, így egyszer meglepett egy Tom és Jerry képeskönyvvel. Azok a könyvek tulajdonképpen kis füzetek voltak, melyekben Tom és Jerryről szóló képsorozatok voltak, szöveg nélkül. Teljesen lenyűgözött az a tény, hogy pár kép egy egész történetet el tud mesélni. Ezután már én is arra törekedtem, hogy egy történetet képsorozatban jelenítsek meg, a füzetek hátuljába rajzoltam óra közben vagy miközben valakivel telefonáltam... Legfőképp ezek a gyerekkori emlékek motiváltak arra, hogy a művészettel foglalkozzak.

* Ön nem csak a képzőművészet világában van jelen — több együttesben is játszott már. Milyen zenét hallgatott fiatalkorában, és mennyire változott a zenei ízlése az évek során?

— A zene, amit hallgatok, nagyrészt a nyolcvanas évek zenéje. Punk-rockon nőttem fel, a hetvenes évek végén. Az első együttes, mely igazán befolyásolt, a Sex Pistols volt. Egy este láttam őket a TV-ben először, és azóta is imádom a zenéjüket. De az az együttes, amely igazán belevitt a punk-rock világába, az Adam and the Ants volt. Tizenegy évesen, abban a pillanatban, amikor őket meghallottam, a tökéletes együttes volt a számomra. Attól függetlenül, hogy nem értettem angolul, éreztem az egyesülés és kitartás üzenetét a zeneszámaikban, és ez igazán bevonzott abba a világba. Igazi rajongó lettem, a mai napig őrzöm a fiatalkoromban megvásárolt posztereket, újságcikkeket róluk.

* Nemcsak képregényeket rajzolt, hanem lemezborítókat is tervezett, valamint egy ideig tetoválásokat is készített. Milyen emlékei maradtak meg abból a korszakából?

— Most már elsősorban a képregényekkel foglalkozom. Ezt már vagy tizenöt éve csinálom. Emellett zenélek is, több Szerbia-szerte ismert együttesben játszottam, meg játszom is jelenleg. Amikor befejeztem a Művészeti Akadémiát, nem tudtam, hova tovább. Valahogy végül a tetoválásnál kötöttem ki. Nem mondhatom, hogy annyira vonzott az a munka, viszont jól csináltam, és rendesen megéltem belőle. A legfőbb problémám az volt vele, hogy nem tudtam művészileg igazán kifejezni magam — az ügyfeleim általában valamiféle szöveget vagy magukkal hozott képet igényeltek. Kevés volt az olyan, aki megengedte, hogy én tervezzem meg a tetkóját. Így amint megadatott a lehetőség, hogy olyan munkát végezzek, amit szeretek, rögtön elhagytam ezt a pályát. Mindemellett valóban, pár lemezborítót is terveztem, a kedvencem az egyik saját együttesem, a Goblini egyik régebbi albumának lemezborítója volt. A mai napig ezt tartom az egyik legjobb munkámnak, ezzel vagyok a leginkább megelégedve.

* Hogyan sikerült végül egy külföldi kiadónál kikötnie?

— A képregényekkel már körülbelül általános iskola vége óta foglalkoztam. Akkor rajzoltam le az első hőseimet. Mindez középiskolában nyert nagyobb értelmet, mikor Újvidéken tanultam. Ott nagyon sok olyan embert ismertem meg, akik különféle dolgokkal foglalkoztak. Ekkor kezdtem el kötődni a francia stílusú képregényekhez, ami az amerikai szuperhősöket számomra kissé háttérbe szorította. Ez valamikor a new wave zenei mozgalom ideje alatt volt, amely mozgalom hatása a képregényekben is érződött. A fanzinok nemcsak a zenével foglalkoztak akkor, hanem a képregényekre is fektettek hangsúlyt. Itt jött az első lehetőségem arra, hogy a műveimet publikálják. Ezen fanzinok egyikében, 1993-ban, megjelent egy általam illusztrált képregénysorozat, amely eléggé realisztikusan ábrázolta az akkori helyzetet, és a francia képregények mintájára készült. Nem sokkal ezután megtörtént az első önálló kiállításom, ahol a különféle firkáim lettek kiállítva — párat telefonálás közben, óra közben, a buszon rajzoltam. Számomra ezek mindegyike csak egy gyors firka volt, melyet egy fiókban tároltam. Az egyik professzor az egyetemen azonban felfigyelt rájuk, és miután megmutattam neki az összes ilyen kis rajzot, megvalósult a kiállítás. Ez volt az a pillanat, amikor az emberek többsége először hallott rólam. 1995-ben kaptam egy telefonhívást egy férfitől, aki több nagyobb francia kiadó képviselőjeként mutatkozott be, és felkínált egy szerződést egy nagy kiadónál. Annyira el voltam képedve, hogy majdnem letettem a telefont. Nem tudtam elhinni, felfoghatatlan volt számomra, hogy épp engem választanának erre a munkára. Abban a pillanatban úgy éreztem, még nem állok készen. Nem hittem az ajánlatban, és őszintén szólva, meg is ijedtem, tehát elutasítottam az ajánlatot.

* Mi történt ezután?

— A fiatalember, aki a kiadókat képviselte, igen kitartó volt. Minden évben felhívott, és felajánlotta, hogy nagyobb és nagyobb kiadóknál dolgozzak. Minden egyes évben új kifogást találtam arra, miért nem tudom vállalni a munkát. Abban az időben kezdtem el komolyabban zenélni, az akkori bandával még egy albumot is kiadtunk, és egyszerűen könnyebb volt számomra két órán át fellépni valamilyen klubban, mint húsz órán át dolgozni olyasmin, ami nem biztos, hogy rögtön befut. Ekkoriban kezdtem el tetoválni is, és teljesen leálltam a képregények rajzolásával. Végül, 2004-ben, egy újabb telefonhívásra igent mondtam. Miután találkoztam a kiadó képviselőjével, elmagyaráztam neki, hogy tíz év alatt semmi képregénnyel kapcsolatos dolgot nem rajzoltam, de ő ennek ellenére biztos volt a dolgában. Felajánlotta, hogy csináljunk egy próbát, szerződés nélkül, és ekkor úgy voltam vele, hogy lesz, ami lesz. Miután beküldtem az általuk biztosított szövegkönyv alapján készült képregényt, teljes elutasítást vártam. Ennek az ellenkezője történt: válaszuk pozitív volt, tetszett nekik a munkám. Azóta is velük dolgozom, rendszeresen járok képregényfesztiválokra is, ahol szerencsém van megismerni világszerte híres képzőművészeket, dizájnereket — olyanokat is, akiket már régóta követtem és szerettem.

* Sokan azt mondanák Önről, hogy igazán sikeres ember. Egyetért ezzel az állítással? Ön szerint hogyan lesz egy ember sikeres?

— Az az ember sikeres valójában, aki a saját elvárásainak felel meg. Hogy ez alatt mit értek? Sokan az elismerést és a sok pénzt értik a siker alatt, de véleményem szerint az az ember a legsikeresebb, aki boldog, és elégedett azzal, akivé az idők során vált. Számomra természetes, hogy mindig késztessem magam a továbbfejlődésre. Sokan gyűlölik a lámpalázat fellépések előtt, és bár néha kellemetlen lehet, mégis csupán azt jelenti, hogy fontosnak tartjuk és szeretjük azt, amit csinálunk. Ez is arra késztet, hogy minden koncertbe a maximumot adjam. A képregények sem különböznek ettől, mindig jobbnál jobb szeretnék lenni, és igyekszem minden egyes alkalommal, amikor a tust a kezembe veszem, fejlődni. És miután észreveszem a fejlődést, és a befektetett munka meghozza a gyümölcsét, igazán boldog vagyok. A hírnév, a pénz, mind csupán formalitás. Gyönyörű családom van, szeretem a munkám, a gyerekkori álmomat követem, és emellett a zenével is foglalkozom. Számomra ez a legnagyobb siker.