Hogyan érjük el, hogy egy rossz dolog csak egyszer történjen meg velünk? Ez az egyik kérdés, amelyre megpróbál választ adni az alábbi beszélgetés, de szó van benne az alárendeltségről és a megosztottságról, a vállalásról és az optimizmusról is... De mindenekelőtt a nőnapról mondja el a véleményét dr. Káich Katalin művelődéstörténész, az újvidéki Magyar Tanszék tanára.
-- Nem szeretem a megosztottságot, legyen az nemzeti, vallási vagy regionális alapú, illetve ebben az esetben nő-férfi viszonylatú. A nemzetközi nőnap és az annak kapcsán elhangzó militáns harsányságok egyáltalán nem a női princípium jellegzetességei. Az egész mozgalomnak van egy olyan hátoldala, ami által éppen ezt a női princípiumot zúzzák szét. Nem mondom, hogy ez mindig tudatosan történik, de biztos, hogy olykor benne van. Mindenesetre úgy érzem, hogy a nőnap is, mint megannyi más egynapos ünnepség, eltorzult formában nyilvánul meg. Az emberek tulajdonképpen nem is tudják, mit ünnepelünk, miről is van szó. Az egésznek mindenekelőtt az eredetét kell megkeresnünk: mi az oka annak, hogy az emberiség eljutott egy olyan stádiumba, amikor a nőknek harcot kell vívniuk az egyenjogúságukért. Meg kellene nézni, hogyan jutott el a ,,női társadalom' addig, hogy alárendelt viszonyba kerüljön. Ez a törekvés azonban jelenleg egyáltalán nincs meg bennünk. Mindannyian Isten teremtményei vagyunk, pontosabban Isten képére teremtett emberi lények, akik egyenlőek a teremtésben és a halálban is. A különválasztás egy hosszú folyamat eredménye, csakúgy, mint az, hogy az egyenjogúságért folytatott küzdelem, amely már az éléből is veszített, és amely egyre inkább eltorzul, jelenleg ott tart, ahol tart. Nézzük meg a mai március nyolcadikai házi ünnepségeket! A nők virágot kapnak, és ezzel le is van zárva az egész. A legnagyobb haszna a nőnapból a virágárusoknak van, akik jelentős jövedelemre tesznek szert ilyenkor.
* Említette, hogy a teremtésben és a halálban egyenlőek vagyunk, az életben kevésbé. Mit tapasztal: mennyire van jelen ez a fajta megosztottság a mindennapjainkban? Nehezebb egy nőnek érvényesülnie?
- Sok függ az egyén hozzáállásától. Tudniillik én nem fogadom el, és a gondolkodásrendszerembe sem építettem be azt, hogy a férfiak és a nők között ilyen jellegű különbségek lennének, mint ahogy azt sem ismerem el, hogy alárendelt szerepben kell tetszelegnünk az élet bármely területén. A legfontosabb, hogy pontosan tudjam, ki is vagyok. Hamvas Béla mondta, hogy az embernek világa van, nem környezete. Ennek a világnak a törvényszerűségei szerint kell az életét realizálnia, függetlenül attól, hogy a körülmények és a környezet mit vár el tőle. Miután én nem ismerem el ezt a megosztottságot, nem is így viszonyulok a világhoz. Bizonyos szempontból egészen biztosan én irányítom az életemet, még akkor is, ha vannak benne determinált dolgok, és ezt a lehetőséget, azt hiszem, maximálisan kihasználtam. Ha engem bántódás ért, vagy ha mellőzve voltam valaha, az soha nem a női mivoltom miatt történt. Azt hiszem, hogy a nők, ha sikeresen fel akarják venni a harcot ez ellen a sokat emlegetett alárendeltség ellen, akkor elsősorban a saját gondolkodásukon kell változtatniuk. Azt szoktam mondani, hogy az embereket nem lehet megváltani, ha saját magukat nem váltják meg. Ha a nő alárendelt helyzetben érzi magát, és ezt felvállalja, akkor ez végigkíséri az egész élete során, ha nem, akkor megvan az esélye arra, hogy egyenrangú partnerként élje az életét.
* Többször tett már említést a tudatosságról mint kategóriáról. A pozitív szemlélet és az optimizmus Önnél tudatosan működik?
- Igen. Amikor a hallgatóim rákérdeznek, hogyan lehetséges az, hogy mindig mosolygok, azt szoktam mondani, azóta mosolygok, amióta eldöntöttem. Mára teljesen egyedül vagyok a világban, a veszteségeim nagy-nagy megpróbáltatásoknak tettek ki, de szerencsésnek tartom magam, mert valahol mindig megérzem, mi az, ami lehetőséget ad nekem arra, hogy kikerüljem azt a helyzetet, aminek következtében esetleg valóságos és mély depresszióba kerülhetek. Nagyon fontos, hogy az ember mindennap szenteljen egy kis időt önmagára, amikor semmi mással nem törődik. Csak ő van és a gondolatai. Ha így teszünk, akkor egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy fal emelkedik köztünk és a külvilág között. Mindent látunk, észlelünk magunk körül, de lesz egy határ, amin a borzalmak nem jutnak át, és ez lehetővé teszi, hogy a külvilág dolgai ne érintsenek bennünket szívbemarkolóan. Ha van egy negatív szituáció, tudomásul vesszük, hogy nem tudunk rajta változtatni, de nem engedjük, hogy belerondítson az életünkbe. Én minden reggel, amikor felkelek, odateszem a kávét és közben zenét hallgatok. José Carreras hangja és áriái a kedvenceim. Minden reggel van egy ária, amely kiváltja bennem a katarzist, olykor még a könnyeim is kicsordulnak.
* Hogyan tanulhatjuk meg felépíteni ezt a belső falat, ami megvédhet bennünket a külvilágtól?
- Engem például a zene juttat el arra a pontra, de lehet, hogy másokat más. Amikor az ember megtanulja magát kívülről látni, az egy nagyon nagy élmény, és akkor már biztosan jó úton halad. Azt szoktam mondani, hogy velem egy rossz dolog csak egyszer történik meg. Ha valami rossz történik, hajlamosak vagyunk másokat hibáztatni érte, bűnbakot keresni. De ez nem jó, mert gyűlöletet szül, ami istentelenül sok életenergiát vesz el. Én nem azt nézem, hogy ki a hibás, hanem bevonulok a saját ,,belső házam'-ba, analizálom a helyzetet, hogy mi volt az, ami a másik emberből az adott reakciót kiváltotta. Ha legközelebb hasonló szituáció merül fel, akkor megpróbálok tudatosan, más módon reagálni rá, mert ebből a körkörösségből csakis így lehet kiszállni. Az élet is, akárcsak a történelem, folyton ismétli önmagát. A történelem nagy tanulsága, amit a mai napig nem tanultunk meg, hogy a dolgok ismétlődnek.
* Valaki mindig szükségét érzi annak, hogy hatalmat gyakoroljon mások felett.
- Igen, mert nem ismeri önmagát. Az az ember, aki tudja, hogy kicsoda és mi a feladata, és ezt meg is csinálja, annak nincs szüksége a hatalom gyakorlására. A hatalmat a mai világban ki szoktam egyenlíteni a fotelokkal. Kinek van szüksége fotelokra? Aki nincs tisztában az értékeivel és bizonyítani szeretne. Akkor lehetnénk boldogok, ha mindenki a saját helyére kerülne, ha mindenki felvállalná önmagát és nem úgy akarnánk élni, hogy hatalmat gyakoroljunk mások felett, hanem ha egymás mellett haladva teljesítenénk ki az életünket, végeznénk el azt a feladatot, amiért a világra születtünk.