Sporttörténész, atlétikai bíró, edző, eddig több mint harminc, főleg sporttal kapcsolatos könyv fűződik a nevéhez. Lászlóval a sportmúzeumnak is beillő otthonában beszélgettem.

— Minden elismerés érzelmileg hat az emberre. Az életműdíj egy korszak elismerése vagy valaminek a lezárása. Az elismerés ellenére nem állok le a terveimmel, mivel több kiadványt is készítek, melyet az elkövetkező időszakban szeretnék megjelentetni.

* Labdarúgással is foglalkozott, majd gerelyhajítóként ért el kiváló eredményeket. Hogyan került kapcsolatba a sporttal?

— Elsősorban a diákolimpiának köszönhetően. Szinte minden sportágban képviseltettük magunkat. Az 1000 méteres mezei futóversenyt, legnagyobb meglepetésemre, nagy előnnyel megnyertem. A pálya szélén ült egy idősebb, szemüveges úriember, és integetett, hogy menjek oda hozzá. Azt javasolta, hogy kezdjek el edzeni. Később tudtam meg, hogy ő Vladislav Jovanović — Mošo volt, az atlétikai klub edzője. Kiderült, gyors is vagyok, mivel váltóban én voltam a befutóember, 100 méteren pedig 11,1-et teljesítettem. Középtávokat is futottam, de valahogy a labdarúgás is vonzott. Szepesi György rádiós közvetítéseit nem lehet elfelejteni. Akkoriban a televízión lehalkítottuk, a rádión pedig felerősítettük a hangot, és így néztük a közvetítést. A magyar válogatott 3:1-es, brazilok feletti győzelme az 1966. évi világbajnokságon rendkívüli motiváció volt számomra. A cukorgyár csapatában, a Kristalban kezdtem kergetni a labdát. A foci iránti rajongásomnak az edző úgy vetett véget, hogy közölte velem: Fiam, te olyan gyors vagy, hogy még a labdát is lehagyod! Az ellenfél nem nagyon megy át rajtad, mert felvágod. Ha gondolod, játszhatsz még, de inkább az atlétikát ajánlanám. Visszakerültem tehát az atlétikába, és elkezdtem gerelyt hajítani. Tizennégy alkalommal nyertem meg a vajdasági bajnokságot, a szerbiain és az országoson pedig rendszerint döntős voltam. A tartományi csúcsot is sokáig tartottam, az egyéni rekordom 68,86 méter. Sportolói pályafutásomat harminchat éves koromban hagytam abba.

Táborosi László a dolgozószobájában, a rengeteg könyv és ereklye között 
 

* Ezután azonnal edzősködni kezdett?

— Felkerültem a budapesti Testnevelési Egyetemre, tanári képesítést szereztem, majd két évre rá atlétikai szakedzőit államvizsgákkal, azaz a legmagasabb rangú edzői oklevélre tettem szert. Emellett még nyolc sportágban szereztem alapedzői oklevelet. Edzői pályafutásom elején annyi gyerek jött hozzám, hogy válogatni kellett közülük. Előfordult, hogy a tizenöt használható gerelyre huszonöt gyerek pályázott. Nem volt egyszerű beosztani őket, de megoldottuk. Sosem szabad túlhajtani a gyerekeket, meg kell velük szerettetni a sportágat, és fontos, hogy tudják, mit miért csinálnak.

* Rengeteg kiváló atléta került ki a kezei közül, mint például Menyhárt Borbála, Gózó Márta, Gion Kornélia, Nagy Abonyi Judit, Bicskei Tamás, Juhász Gábor, és még sorolhatnám.

— Mindenkit lehetetlenség megemlíteni, így csak annyit mondanék, hogy tanítványaim 291 bajnoki címet szereztek, ebből 225 egyéni, 66 pedig csapatbajnoki volt. A 291-ből 49 országos, 47 köztársasági, 195 pedig tartományi bajnoki cím. Versenyzőim 29 országos csúcsot döntöttek, és 64 alkalommal szerepeltek a válogatottban.

* Több éven át a Zentai Sportszövetségben is tevékenykedett.

— Vajdaságban 1952-ben a Zentai Sportszövetség alakult meg elsőként. A háború után, 1945-ben nem tudtak mit kezdeni a sporttal. A régi, arisztokrata modelltől el kellett határolniuk magukat, és újat találtak ki. Ez pedig a szovjet szocialista testnevelési kultúra volt, mely tömegdemonstrációkból és tömeggyakorlatokból állt. Például dobószámok esetében azt az elvet vallották, hogy inkább dobjanak húszan 25 métert, de nehogy legyen egy-két nagyobb, akár 40 méteres dobás. 1948-ban az akkori Jugoszlávia kikerült a szocialista blokk szimpatizánsai közül, ezért a szovjet modellt is meg kellett szüntetni. Ekkor vezették be a testnevelésbe is az önigazgatást, ami abban nyilvánult meg, hogy mindenki megmondta, mit akart, és ott fent, a vezetők eldöntötték, hogyan is lesz. 1948-ban megszűntek azok a szakágak, amelyek a klubok és az egyesületek keretében működtek, az életképesek pedig önálló klubbá vagy szövetséggé alakultak át. A gimnasztikaszövetség jött létre elsőként, majd sorra a többi sportszövetség is.

Könyvek, elismerések
 

* Az adatok gyűjtése, a könyvek írása mikor kezdődött?

— Az újságcikkek gyűjtése és kiollózása még a gyerekkoromban kezdődött, úgyszólván ösztönösen. Édesanyám által megszerettem a regényeket, az újságolvasást, a magyar irodalmat. Elemistaként elvégeztem a fotóstanfolyamot, és rengeteg régi képem van. A budapesti Testnevelési Egyetemre való kerülésemkor nagyobb erőbevetéssel kezdtem kutatással foglalkozni, és elmentem a Széchényi-könyvtárba. Lenyűgözően és megsemmisítően tud hatni az emberre az a látvány, amikor először találkozik azzal a rengeteg polccal, sorral, könyvvel. Az első hat emelet tele van adatokkal, így a hetedik emeletre kellett felmennem. Úgy éreztem, ha nem csukódik be a liftajtó, akkor én eltűnök. De becsukódott, egy kedves hölgy megkérdezte, mit szeretnék, én pedig szégyenlősen előadtam a jövetelem célját. Akkor, 1977-ben kezdtem el Zenta sportmúltját kutatni. Előbb kisebb, majd nagyobb cikkeket jelentettem meg, végül a zentai anyagok gyűjtéséből született meg 1996-ban az első kiadványom a Zentai Atlétikai Klubról. Ezt további könyvek tömkelege követte, sorban érkeztek a felkérések, némely klub pedig adattal is segítette munkám, ami nagy dolognak számít. Eddig 34 könyvet adtam ki, és most is dolgozom egyen. Eddigi köteteim összesen 7500 oldalon jelentek meg, a fényképek száma 8500, a fotók között pedig csak elvétve található átfedés.

* Több kitüntetésben részesült. Melyek a legjelentősebbek?

— A nemrég átvett életműdíj mellett nagyon megörültem, amikor megkaptam Vajdaság legnagyobb sportkitüntetését, a Spartak-díjat. 2011-ben a Magyar Sportbizottság Ezüstgerely Albizottsága sportirodalom kategóriában különdíjban részesített az akkor megjelent atlétikai könyveimnek köszönhetően. Zentán Pro Urbe díjat kaptam, ami szintén nagyon kedves a szívemnek.

* Több éve a Zentai Atlétabírók Testületének elnöke.

— A bírói testület, mely az atlétikai klub keretében kezdte bontogatni szárnyait, az idén 70 éves. A bírói vizsgát 1982-ben tettem le, és azóta vajdasági, szerbiai, valamint országos szinten mintegy 1000 alkalommal bíráskodtam, de tevékenykedtem az ifjúsági Európa-bajnokságon, a fedett pályás felnőtt-Eb-n, az Európa- és a világkupán, illetve az Universiadén. A listán 70 név szerepel, az aktív tagok száma azonban 45-50-re tehető.

* A kutatómunkát abba lehet hagyni, a végére lehet érni?

— Kutatni annyit tesz, hogy valaki bizonyos céllal ébred fel, és ez nagy dolog. Két jelentősebb téma motoszkál a fejemben. Szeretném megírni Zenta sportkrónikáját, mely az első sportegyesület megalakulásától, tehát 1875-től kezdve az összes sportegyesület és klub rövid leírását, működését foglalná magában. A könyvben szerepet kapnának a sportvezetők, az olimpikonok, a kiemelkedő versenyzők, az országos bajnokok, a döntősök és a bírók is. Régóta gondolkodom azon, hogy Délvidék sporttörténete címmel a mai Vajdaság sportéletének kezdeteit is fel kellene tárni. A kötet recenzense dr. Szabó Lajos, a Sportmúzeum igazgatója és dr. Szikora Katalin, a Testnevelési Egyetem docense lenne. Nem tudom, hogy a rengeteg adatot kronológiailag, városonként vagy sportáganként tárjam-e fel. 70 település már feldolgozás alatt van Vajdaságot illetően. A kutatást sohasem lehet abbahagyni, nem lehet azt mondani, hogy mindent megcsináltam, és kész az anyag. Csak rá kell mondani, hogy kész, én befejeztem.