* Hogyan emlékszik vissza gyerekkorára, már akkor is biológusnak készült?

– A természet mindig vonzott. Ami meghatározó volt abban, hogy biológus legyek, még óvodás koromban történt. Az egyik nővérem járt biológiacsoportba, és megkérdezte a tanárnőt, hogy elmehetek-e vele én is. A mostani Ivan Goran Kovačić Álalános Iskolában volt egy biológiaterem és -szertár, ahol preparátumok és mikroszkópok voltak, ami engem nagyon megfogott. A hatodik osztályban kaptam egy biológiatanárnőt, akit nagyon szerettem, rengeteget voltunk kint a természetben, az is nagyon megfogott, ő volt a másik meghatározó személy az életemben, aki felfigyelt rám, és látta, hogy nekem a biológia fontosabb, mint a többi gyereknek. Az egyetem első éve nagyon nehéz volt, mert csak annyit tudtam szerbül, amennyit az utcán tanultam. Volt egy szabadkai horvát fiú, aki vegyes házasságból született, ő volt a „szótáram”, és az első évben neki nagyon sokat köszönhettem.

Dr. Czékus Géza

* Voltak olyan példaképei, akik meghatározták a pályáját?

– Voltak nagyon jó tanítóim, biológiatanárok, tanárok. Az egyetemen második évben volt egy laboráns, aki előkészítette az anyagot. Nagyon szépen tudott rajzolni, így a táblára is mindig felrajzolta, mi micsoda, és zárójelbe tette a nevét magyarul is, tehát lehetőséget adott arra, hogy kétnyelvűek legyünk.

Átoktüske

* Az ön nevéhez fűződik az átoktüske és egy hibrid fodorkafaj első jugoszláviai leírása. Kutatóként melyik felfedezésére/eredményére a legbüszkébb?

– Igen, jóleső érzés rájuk gondolni, habár az egyik átszúrja a lábbeli talpát, a másik meg csak egy (!) helyen, egy mauzóleum rogyadozó falán nőtt. Az átoktüske egy Amerikából behurcolt fű, egyébként a hazai meglétéről még dr. Sturc Béla tanár úr sem tudott. Hogy melyik eredményemre vagyok a legbüszkébb? Jókai elbeszélése jutott eszembe, a Melyiket a kilenc közül? Én is így vagyok vele, mindegyik egyformán kedves számomra. Másodikos gimnazista koromban egy osztálytársammal eltávolítottuk egy éterrel elaltatott varangyos béka tüdejét. Még három hétig élt, addig, amíg egy iskolatársunk le nem vette a hálót a dunsztosüveg tetejéről. A szertár pora akadályozta meg a bőrön való lélegzését. Büszke vagyok a 7 monográfiámra, ezek igazán tömör, tudományos igényességgel megírt, egy-egy területre fókuszáló munkák. Büszke vagyok arra is, hogy sok témát kutathattam, a paleoantropológia területén a Szabadka környéki temetők csontvázanyagát. Egy magasan jegyzett folyóiratban jelent meg a moravicai avar kori temető lékelt koponyájának leírása, melyre többen is hivatkoztak már. A humánbiológia és a humángenetika területén megfigyeléseket, méréseket végeztünk. Valamikor nem kellett engedélyt kérni például a színtévesztés vagy a jobbkezesség vizsgálatához, az egyetemisták meg ott voltak. Tanulók tekintetében az egész iskola szintjén térképeztem fel például a kéz szorítóerejét vagy a PTC-ízérzékenységet, ezek ma már nem kivitelezhetők. A ’80-as években még ezres nagyságrendben „álltak rendelkezésemre” a tanulók. Jártam a gyerekorvosi rendelőbe, hogy megállapítsam a mongolfolt gyakoriságát az újszülötteken, csaknem 1500 gyerek vett részt a kutatásban, valamint florisztikát és ökológiát is kutattam. Szakmódszertannal, a környezetünk és a biológia oktatásával is foglalkoztam, három évtizeden át voltam gyakorlati- és vizsgaóra-követője a leendő tanítóknak, óvónőknek. A zoopedagógia egyetemi szintű oktatását hazánkban én vezettem be, megírtam a palicsi állatkert történetét, és összeállítottam az akkor (2017-ben) élt növények és állatok fajlistáját. Iszonyú nehéz volt, Apáczai Csere János szavaival élve: „Keserű a tudomány gyökere, de édes a termése.” Ezt se csinálja utánam senki, annál is inkább, hogy adatközlőim már nem az állatkert alkalmazottai. Nagy kihívás volt számomra a Szabadkai Egyházmegye templomi betlehemeinek feldolgozása is, mert munka közben tapasztaltam meg, hogy nem minden plébánossal könnyű zöld ágra vergődni. Tettem a dolgom, ahogy egy elődöm mondta, szolgáltam a fajtámat. Így született meg a kisiskolásoknak szánt magyar–szerb és szerb–magyar biológiaszótár is. De szakvéleményeztem, kiállításokat is szerveztem, írtam kiállítási kalauzt, sőt, önálló tárlatom is volt (herbáriumi anyag a szabadkai temetők fás szárú növényeiből és néhány növény alkoholban tartósított terméséből: alma, körte, kajszi, málna stb.). Merem állítani, hogy Szabadkán nem volt és nem is lesz tömegesebb látogatóközönsége kiállításnak, mint ennek, mely a Temetkezési Közvállalat kirakatában volt fél évig, és óránként 15-20-an megálltak megnézni. Sőt, a temetői növények közül 12-nek a fotója felkerült egy tavalyi falinaptárra. A mellett a tény mellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy mint egyetemista, majd friss diplomás fejeztem be a kiszárított Palicsi-tó-meder növényvilágának feldolgozását. Jó utasításokkal ez egy doktori disszertáció témája is lehetett volna. Büszke vagyok arra, hogy amit elértem, azt én magam értem el, minden hátszél nélkül. A doktorátusom szegedi, illetve újvidéki mentorát nem ismertem, elfogadtak, kutatásomban láttak fantáziát. Ma ez már nem így működik. Publikációim az ötlettől a teljes kutatáson át a könyvek szerkesztéséig is az én munkám eredményei. Fontos a felhasznált irodalom, de jelen esetben az én kutatásom sokkal fontosabb. Ezért publikációim lényegesen eltérnek másokéitól, mert nincs bennük szalmázás, nálam a kutatáson/megfigyeléseimen van a fő hangsúly. Itt van még a kishegyesi temetők több mint 500 oldalas növénymonográfiája, melynek összeállítása ugyancsak megismételhetetlen. Társszerzőként az asztalra tettem a szabadkai és a palicsi temetőkben eltemetett nevezetes személyek könyvbe foglalt alapadatait és nyughelyük fotóját, sírjuk pontos helyét (parcella, sor, sírhely), koordinátáit. A község véradói közt még mindig én tartom a csúcsot, 190 alkalommal adtam vért. Jóleső érzés, hogy véremmel egy leukémiás kislány életben maradásához is hozzá tudtam járulni.

Fodorka

* Több generációt tanított felső tagozatban, középiskolában, főiskolán és egyetemen is. Miben más a mai fiatalokat tanítani, mint harminc-negyven éve?

– Leginkább a szülők viszonyulása más. Kezdő voltam, amikor még az anyuka azt mondta, hogy: „Maga verje az iskolában a fiamat, én meg otthon, és gyereket nevelünk belőle!” Természetesen nem verésről, hanem nevelésről volt szó. A mai iskolások igénytelenek, keresik a kibúvókat. Tanuljanak, ne a környezet határozza meg az igényeiket!

* Mitől lesz valaki jó tanár?

– Ezt az élet hozza felszínre. Szigorú, következetes, a tudományterülete iránt elkötelezett és alázatos legyen, szerettesse meg tantárgy(ai)t, maradandó és alkalmazható tudást adjon át. Ne csak a tankönyvi anyagot vegye át és kérje vissza, hanem a tartalmak térben és időben is közel álljanak a tanítványokhoz, akik ezáltal gyakorlati tudásra/jártasságra tehetnek szert. Munkámat később, felnőtt fejjel értékelik. Csak a rokon és a szomszéd gyerekek oktatása hálátlan, ott nagyon oda kell figyelni.

Hallócsontocskák

* Van olyan természeti vagy kulturális érték a térségben, amelyet jobban meg kellene becsülnünk?

– Szinte mindent. Például a fasorokat meg kellene menteni, és a Ludasi- meg a Palicsi-tavat. Legalább ilyen fontos, hogy tudatosítsuk értékeinket.

* Ha egyetlen tanácsot adhatna a fiataloknak, mi volna az?

– A fiatalok egyetlen tőkéje a tudás. Ezt kellene tudatosítani bennük, meg kell mutatni nekik, hogy a tudással boldogulnak, hogy lássák, miért érdemes tanulni. Mint biológus pedig azt szeretném, ha tudnának alkalmazkodni, akár biológiai, akár társadalmi vonatkozásban. Azt látjuk, hogy szerepcsere van, a szülők alkalmazkodnak a gyerekhez, a gyerek diktál. A szülőkre fel kellene hogy nézzenek, legyen nekik tekintélyük, ne haveri szintre süllyedjenek. Ez nem csonkítaná meg a jogaikat, de megtanulnának felnézni a szüleikre, oktatóikra.

Czékus Mária és dr. Czékus Géza

* Ha újrakezdhetné, ugyanígy alakítaná a pályáját?

– Azt tettem, amit szeretek. Neveltem és tanítottam, kiváló gyerekeket, kollégákat, kutatókat ismerhettem meg, illetve dolgozhattam velük, európai és világszintű összejövetelekre jutottam el. Összesen több mint 2000 tanítványom volt. Olyan iskolában kezdtem dolgozni, ahol a tanulók 95%-a munkáscsaládból származott. Ott kellett nagyot alkotni. Két diákom volt országos 2. helyezett. Tanítványaim között vannak kétkezi munkások, doktorok, papok, püspök, tartományi alkotmánybíró, egyetemi tanár, igazgatók, tudtommal csak egy tanulóm volt börtönviselt. Kutathattam, publikálhattam, sohasem állt mögöttem nagy háttérintézmény. Ebben a kutatási rendszerben az alapadatok összegyűjtése, sok esetben az utolsó lehetőségek megragadása (lásd: a publikált csaknem 1300 sírfelirat fele már nincs meg), dokumentálása, tudományos igényű feldolgozása és közreadása lényeges, aminek meggyőződésem, hogy megfeleltem.

* Előszeretettel jár temetőkbe, kutatja azok növényvilágát. Feltételezem, erre az emberek többsége meghökkenve reagál. Hogyan kezdődött ez önnél?

– Először is a temető számomra is, ahogy mindenkinek, szent hely, a kegyeletadás a legfontosabb. Az ezzel kapcsolatos legrégebbi emlékem az, hogy nővéreimmel az egyik kápolna mellől ibolyát gyűjtünk (akkor tanultam meg a növény nevét). Később édesapámmal gyakran vitt át utunk a Bajai úti temető – akkor még – vadregényes útjain, ösvényein. Ő sokat mesélt a halálról, a feltámadásról, az elhunyt test sorsáról. Már mint egyetemista jöttem rá, hogy a temető egy nyitott növénytan- és embertantankönyv. A biológiagyakorlatokra szinte minden növényt a temetőből vittem, mert a salátaboglárkától az agresszív bálványfáig mind megtalálható ott – természetesen nem a sírokról gyűjtöttem. A temetőlátogatás később is gyakori volt, az ismeretek bővültek. Észrevettem, hogy a sírokon lévő feliratok el-eltűnnek, gondoltam, érdemes lenne őket megőrizni. Ez már az az időszak, amikor digitális fényképezőgéppel lehetett fotózni. Több mint 20 hektáros területet vizsgáltam át. Silling tanár úr szerint csak a feliratok nyelvezetéből is lehetne doktori értekezést írni. Ott vannak a növények is, a szabadkai temetőkben a fásszárúakat dolgoztam fel: több mint 3100 ültetett és vadon növő példány, 124 faj, plusz számtalan fajta kultúrváltozat. Szülőfalum, Kishegyes temetőinek teljes növényállományát dokumentáltam, 392 fajt azonosítottam. Ez egy 40 oldalas, illusztráció nélküli cikk lett, és volt több ezer kihasználatlan fotóm, melyet úgy tudtam közkinccsé tenni, hogy megírtam a téma képes változatát. Félezer oldalas terjedelme és anyagiak hiányában elektronikus formában fog megjelenni. És ott vannak a kápolnák is. Már az első ibolyagyűjtéskor is érdekelt, hogy mi van az ajtón belül. Halottak napján általában több kápolna is nyitva áll, a tulajdonosok beleegyezésével fotóztam a belteret. Így állt össze a Bajai úti temető 10 kápolnájának fotóanyaga. Ez a székesegyház honlapján két nyelven is megtalálható, könyv formájában pedig az őszre jelenik meg.

* Ha jól tudom, családfakutatással is foglalkozik. Meddig sikerült visszakövetni a szálakat?

– A ’90-es évek végén kezdtem kutatni, akkor még a kishegyesi anyakönyvi hivatalban volt minden anyakönyv 1769-től. Ebből a kutatásból lett egy 57 000 személyt felölelő monográfia, családfa viszont nem. A témát öt-hat évvel ezelőtt vettem elő megint. Amíg a kishegyesi és a kalocsai anyakönyvek engedték, visszamentem felmenőimhez. Ma 221 felmenőmről tudok, apai ágon 1653-ig sikerült meghatározni ősszépszüleimet, ők a 10. generáció, és nemesek voltak. Anyai ágon pedig a 13. generációig jutottam, egyik ős-ősdédszülőm az 1550-es években Franciaországban született. Egyik leszármazottja mint betelepített sváb került erre a vidékre. A Szőke, melyet Szőkének és Hederének is írtak, családról nevezték el Kishegyes egyik egykori pusztáját Hedere-pusztának. Az anyai nagymamám ezek leszármazottja. A családfakutatáskor véletlenül találtam meg a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltárban Czékus nagytatám holttá nyilvánítását is, aki 1915-ben Doberdóban hunyt el. Halála napja előestéjén őrségben volt. Katonatársai a sátorban hallották, hogy a kezében lógó rózsafüzér szemei összeütődnek, annyira reszketett, halálfélelme volt, mintha érezte volna közelgő sorsát.

A családfakutatás eredménye

* Több évtizedes kutatómunka áll a háta mögött, számos könyvet és tanulmányt publikált, valamint több generáció mentora volt. Sokan úgy vélik, hogy munkássága több nyilvános elismerést érdemelne. Ön hogyan látja, mennyire kapta meg a szakmától és a közösségtől azt a megbecsülést, amelyet a karrierje indokolna?

– A tanítványok visszajelzése jó. A legrangosabb elismerést a Vatikánból kaptam, a Pro Ecclesia et Pontificét (Az Egyházért és a Népért), mely a legmagasabb kitüntetés, melyet nem egyházi személy kaphat. Nem az elismerés a mérvadó az ember életében, hanem amit maga mögött hagyott. Az én esetemben ez 7 monográfia, 12 tankönyv, 5 kézikönyv, 2 kiállítási kalauz, 1 szótár, 5 teszt, 3 praktikum, összesen több mint negyven könyv és több száz kisebb-nagyobb súlyú tanulmány. Elenyésző számban voltak társszerzőim.

* 2018-ban nyugdíjba vonult. Azóta mivel foglalkozik? Publikál még?

– Elkészült a számadás. Elégedett vagyok, jó a családi hátterem, van három unokám, voltam az ismertebb zarándokhelyeken a Szentföldtől az El Caminóig. Gyerekkorom három nagy kívánsága teljesült: elfutottam a családi háztól a szülőházamig, ez egy maratonnyi táv volt; kerékpáron felmentem Budapestre; és láttam a Kilimandzsáró csúcsát. Sok országban jártam, még több temetőben, ezek közül mindből hoztam földmintát, kutathattam, sok esetben az utolsó pillanatban sikerült fontos adatokat összegyűjtenem. Szinte mindig azt tettem, amit szeretek. Nem volt tervben, de két doktorátust is szereztem. Két fiunk talán rólam is példát vett, amikor beiratkozott a doktori iskolába, és azt sikeresen be is fejezte. Tanítottam és neveltem, számtalan jó (szak)emberrel hozott össze a sors. Lassan befejezem a még el nem készült munkáimat. El tudom fogadni a halált. Lassulok, halkulok, készülök a túlvilágra, mert: „Öregek készüljetek, fiatalok, készek legyetek!” Vannak még dolgok, melyeket mások nem, de én észreveszek. Számtalan témával érdemes foglalkozni, de azt majd más megteszi.

Néhány a számos publikációból