Közösségünkben bevett szokás, hogy az őszi idény kezdete előtt minden vadásznak — kivétel nélkül — rendbe kell hoznia a saját etetőjét, vagy szükség esetén újat építenie. Tartós hóesés idején a vad számára ezek az etetők nyújtják szinte az egyetlen biztos táplálékforrást: itt jutnak eledelhez a fácánok, a nyulak és az őzek, de gyakran a kis madarak is megjelennek az etetők környékén egy-egy falat reményében. Mindez természetes számunkra, hiszen ilyenkor minden segítség számít, és kötelességünk gondoskodni a bajba jutott állatokról.

Régebben a takarmányt még kaptuk, a feladatunk pedig mindössze annyi volt, hogy kijuttassuk az eledelt az etetőkhöz. Ma már más a helyzet: a vadászok saját költségen szerzik be azt a takarmányt, amelyet a tél folyamán rendszeresen elhelyeznek az etetőkben. A folyamatos etetés különösen fontos, hiszen egyes kis madarak anyagcseréje rendkívül gyors: ha akár egy-két napig nem jutnak táplálékhoz, könnyen legyengülhetnek, és ez sok esetben pusztuláshoz vezethet.

Nemrég láttam egy szívhez szóló kisfilmet a madarak téli etetéséről. A riporter egy idős bácsit kérdezett arról, miért volt régen természetes, hogy télen gondoskodtak a madarakról. A válasz egyszerű, de elgondolkodtató volt: „Azért, mert ők Isten koldusai. Ha mi nem adunk, elpusztulnak. Aki a gyengébben nem segít a bajban, az nem érdemli meg a tavaszi énekszót sem.”

Bevett szokásom, hogy a magvak beszerzését már az aratás idején intézem, hiszen ilyenkor a legkedvezőbbek az árak. A beszerzési listámon rendszerint búza, árpa, kukorica és napraforgó szerepel. Szerencsésnek mondhatom magam, mert akad néhány jó ismerősöm, akik olyan áron adják a terményt, amennyit az állam fizet nekik. Ez nagy szó manapság, és őszintén értékelem ezt a gesztust.

Nem szégyellek kérni sem: gyakran beszerzek ocsút, illetve nem első osztályú magkeveréket, mely télvíz idején aranyat ér a madarak számára. Sok benne a parémag is, melyet például a mezei verebek különösen kedvelnek. A kis madarak etetésekor azonban arra is ügyelnünk kell, hogy ne csak egyféle eleséget kínáljunk. Általában tálcás etetést alkalmazunk, a tálca fölé pedig kis tetőt helyezünk, így a hó nem lepi be a magvakat és az ónos eső sem áztatja el az eleséget.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy vannak olyan madárfajok, amelyek a földről szeretnek csipegetni, ezért rájuk is gondolnunk kell az etetés során. Jó megoldás lehet különféle bogyós bokrok ültetése is, hiszen ezek természetes táplálékforrások a téli időszakban. Emellett az itatás legalább ilyen fontos: sokszor a madarak jobban örülnek egy kis langyos víznek, mint magának az eleségnek.

A vadászokat nem mindig övezi elismerés, holott meggyőződésem, hogy nagyon kevés olyan vadász van, aki ne gondoskodna a vadállományról és a madarakról. Amikor beköszönt a zord idő, sokan közülünk azonnal terepre indulnak, etetnek, itatnak, figyelnek. Gyakran mégis kritikák kereszttüzébe kerülünk, miközben másutt az etetők üresen állnak. Egy alkalommal például egy közeli erdőben ellenőriztem egy egyébként gondosan megépített etetőt, ám eleség helyett csupán száraz faleveleket találtam benne.

A kis madarak etetésénél olykor arra is kell ügyelni, hogy a nagyobb testű madarak — például az örvös galamb — ne foglalják el az etetőt. Előfordult, hogy figyelemmel kellett kísérnem az etetést, mert a galamb minden eleséget elfogyasztott, és elriasztotta a cinegéket, zöldikéket és tengelicéket. Ilyenkor a gondoskodás nemcsak etetésből áll, hanem odafigyelésből is.

Az örvös galamb természetesen ehet, de jó lenne, ha a többieknek is hagyna. Előfordult, hogy az etetőnél strázsáltam, és magam zavartam el a galambokat, hogy a kisebb madarak is hozzáférjenek az eleséghez. Az etetőink visszatérő vendégei voltak többek között a meggyvágók, csízek, erdei pintyek, szajkók, szarkák és a vadgerlék is. Öröm volt nézni őket, láthatóan tudták, hogy itt mindig találnak eledelt, és biztonságban vannak. Gyorsan felismerik azokat a helyeket, ahol nem fenyegeti őket veszély, és ahol a túlélésük valóban biztos.

A madáretetés kiváló program a gyerekek számára is. Már egészen fiatal korban érdemes őket arra nevelni, hogy segítsenek a kis madarak túlélésében, és megértsék, a gondoskodás nemes feladat. Jó alkalom ez a természet iránti felelősség kialakítására is. Akár naplót is vezethetnek arról, hogy hányféle madár látogatja meg az etetőt, így a madáretetés tanulássá és közös élménnyé válhat.

A vadállomány általában feltalálja magát addig, amíg nincs hó a földeken, hiszen az elhullott magvakat még meglelik a tarlókon. Amikor azonban összefüggő hótakaró borítja a tájat, súlyos gondok kezdődnek. Ilyenkor sokat segítenek a le nem szedett kukoricacsövek: az őzek és a darvak hosszú, hegyes csőrükkel hamar „leszüretelik” a parcellát. A vaddisznók is ügyesen felkutatják a kukoricatáblákat, és ha sikerrel járnak, bőségesen táplálkoznak. A vadászok ezért gyakran vetnek kukoricát, cukorrépát vagy árpát saját területeiken, melyet szándékosan nem takarítanak be, hanem kint hagynak a vad számára táplálékként.

A vadnak nemcsak az eleség létfontosságú, hanem az is, hogy megfelelő élőhelyet találjon, ahol menedéket lelhet a ragadozók és az időjárás viszontagságai elől. A jól táplált, jó kondícióban lévő vad könnyebben menekül a veszély elől, túlélési esélyei pedig jelentősen javulnak. Tavasszal így nagyobb eséllyel képes sikeresen szaporítani faja egyedszámát. A hideg hónapokban különösen fontos a nőstények megfelelő táplálása, hiszen vemhesség idején az élelemhiány a fejlődő utódokra is negatív hatással lehet.

Az etetés bizony jelentős költségekkel jár, mégis elengedhetetlen, hiszen csak így maradhat életben és egészséges az állomány. Zord, téli időben a takarmányozás akár mindennapos rutinná is válhat: naponta fel kell tölteni a szórókat és az etetőket. Ennek célja nem csupán a vad jó kondíciójának megőrzése, hanem az is, hogy ne a mezőgazdasági parcellákon keresse az élelmet, ami elkerülhetetlenül vadkárhoz vezetne. Ez pedig senkinek sem érdeke — sem a földművesnek, sem a vadásznak. 

Fotók: Pixabay.com