Kanizsamonostor Csóka község legkisebb faluja. Lakóinak száma alig haladja meg a százat. Aki tehette, az elmúlt ötven év alatt elment szerencsét próbálni. Volt, akinek bejött és volt olyan is, aki visszajött. Akad olyan is, mint jómagam, aki régen elment, de mindvégig itt maradt. Vannak olyanok is, akik nagyobb településen látták meg a napot, de mégis idetelepedtek a szebb jövő reményében. Ilyen ember a beszélgetőtársam, szomszédom, Csehák János is, aki Csókán született 1958-ban.
- Pelyhes állú legényke voltam, alig tizenkét éves, amikor elvesztettem szeretett édesapámat, és ottmaradtunk az édesanyámmal meg az alig ötéves húgommal támasz nélkül. Még nem töltöttem be a tizenötödik évemet, amikor elszegődtem Venyege Sándor keze alá, a keverőbe zsákosnak. Abban az évben még Télapó-csomagot is kaptam. A hetvenkilós zsákot fel kellett vinnem a létrán, de mire felértem vele, a torkomban dobogott a szívem, azt hittem, ott halok meg. De maradtam, mert kellett a pénz.
Beszélgetőtársam kiteszi elém a szépen terített konyhaasztalra a két hatalmas tenyerét, amelybe a nehéz munka igen mély barázdákat szántott.
- Nem tartott engem sohasem a sors a kötényében - folytatta a mondókáját. - Nem kaptam, nem loptam, a magam erejéből van mindenünk, na, meg az életem párjának szorgalmából - simogatja meg égszínkék szemével Melindát, aki az asztalra teszi a frissen kisült almás kalácsot. - Hetvennyolc augusztus tizenkettedikén fogadtunk egymásnak örök hűséget a ,,kiscsókai' templom oltáránál, két éve volt az ezüstlakodalmunk - mondja lelkesen, és már veszi is elő az albumot. Most már nem kell kérdeznem, ontja magából János a szót, felcsuklanak belőle a múlt szép és kevésbé szép emlékei.
- Albérletben kezdtük, más keze-lába voltunk, de amikor Ilonka, a főnöknőm kijárta, hogy a dohánygyár mögött lakáshoz jussunk, és a kezembe vettem a kulcsot, azt hittük, hogy a nagy kastély kulcsát kaptuk meg. Ekkor kezdtünk erőre kapni. Előbb egy malac, majd egy bárány, azt követte egy borjú. Húztuk a kesztyűbőrt Melindámmal, hogy suba legyen belőle, majd leszakadt a körmünk. Fordítva könnyebb lett volna, de mi saját házat akartunk.
- Amikor meghallottuk, hogy Pityu bátyámék háza eladó - veszi át a történetet a ház asszonya, amíg János egy kis homoki borral megkeni a torkát -, mondtam én a páromnak, hogy vegyük meg. A szót szó követte, ezt pedig a tett.
- Mindenünket eladtuk, csak egy pár tyúkunk maradt, no, meg a monostori ház - mondja nem kis büszkeséggel a gazda.
Azóta több mint húsz esztendő telt el. Az ifjabb Csehák katonaviselt ember, Zentán dolgozik, Anita leányuk úgyszintén.
- Lássanak világot a gyerekek. Itt, Monostoron nem sokra vinnék. Mi majd megadjuk nekik a hátszelet - jegyzi meg kuncogva János.
- Az idén egy traktor is begurult a szín alá - jegyzem meg.
- Meg is ritkult az állomány a jászolnál - válaszol beszélgetőtársam. - Nem bírtuk már a sok kulukot a traktormunkákért. Két éve, hogy a csókai kombinát, ahol harminc évig az inamat szaggattam, végképp becsődölt. Engem, a társaimmal együtt, semmi nélkül az utcára raktak, pedig volt, hogy négy évig fizetés nélkül, biciklivel jártam be Csókára. Jó az Isten, mindent lát, és nem felejt. Most már a saját gazdám vagyok, dolgozunk, teheneket tartunk, és majd lesz valahogy, mert az sohase volt, hogy valamiképpen ne lett volna. Azt pedig soha sem engedtem meg, hogy valaki kocsiutat csináljon belőlem.