A jazz és a kortárs zene „házában”

A jazz és a kortárs zene „házában”

Budapest Music Center. Egy nagyon jól működő intézmény saját könyvtárral, koncerttermekkel, próbatermekkel, stúdiókkal, vendégszobákkal és konyhával. Szinte naponta történik náluk valami. Koncertek, lemezfelvétel, továbbképzések, zeneterápia.

Wallner György és Petneki Ábel fogadott bennünket. Ábellel Csehországban ismerkedtem meg nemrég, ő kommunikációs menedzserként dolgozik a BMC-ben, György pedig koordinációs munkatárs, ő felel a nemzetközi kapcsolatokért is. Az ő meghívásukra érkeztünk a BMC-be, ahol én magam már többször hallgattam kiváló zenét. Már első alkalommal imádtam a hely hangulatát, laza, mégis elegáns berendezését és különleges koncertjeit. Egy alkalommal sem csalódtam a felhozatalban, pedig nem a legismertebb előadókat vonultatják fel. Talán éppen ezért. Csak egy kávéra ültünk le velük, aztán ebből egy egész délutános túra és beszélgetés lett. Hál’ istennek! Hiszen az ember nem túl gyakran pillanthat be egy ilyen komoly intézménynek a működésébe, melynek ügyvezető igazgatója, tulajdonosa, kiötlője Gőz László harsonaművész. Egy művész.

— Bizony — kezd bele György a BMC történetébe. — Laci évtizedek óta otthon volt a klasszikus és a kortárs zenében, csakúgy mint a jazzben. Keresett harsonásként a legkülönbözőbb műfajú koncerteken és felvételeken működött közre, saját zenekarai mellett, miközben a zeneakadémia jazz tanszakán is tanított elméleti tárgyakat. Rendkívül agilis, örökmozgó ember, tele ötletekkel, jártas a művészetekben, és ráadásul a jó zenei érzéken túl kiváló üzleti érzéke is van, és az évek során széles kapcsolatrendszert alakított ki mind a művészekkel, mind az üzleti szféra szereplőivel.


Bujonovszky Tamás felvételei
 

* Akkor ez az egész az ő fejéből pattant ki? 

— Igen. A rendszerváltás után sok minden szétesett a zenei szférában is. Rengeteg intézményt, szervezetet vagy privatizáltak, vagy megszüntettek, s a világ zenei térképén Magyarország lassan fehér folttá vált. Ha valakit érdekelt, hogy Magyarországon milyen zenészek, komponisták vannak, nem igazán tudott hova fordulni. Gőz kitalálta, hogy létrehoz egy zenei adatbázist, benne a hazai jazz-, klasszikus és kortárs zenészekkel, zeneszerzőkkel, beleértve azok műveit is. Ehhez 1996-ban megalkotta a Budapest Music Center (BMC) névre keresztelt új vállalkozásának weboldalát — akkor, amikor az internet még igencsak új dolognak számított. Ekkortájt szűnt meg a Dés Lászlóval közös lemezkiadója, mellyel több sikeres filmzenealbumot (Sose halunk meg, Csinibaba) is megjelentettek. Ennek egyfajta folytatásaként hozta létre a BMC Records kiadót, mely kezdetben egyrészt üzleti vállalkozásként színvonalas poplemezeket (a Jazz+Az két albumát, Dés László két válogatás-CD-jét stb.) adott ki, másrészt ezek nyereségéből hazai jazzegyüttesek, illetve kortárs szerzők műveit szándékozta megjelentetni. A BMC-lemezek mellett a nagy presztízsű jazzkiadó, az ECM és más kiadók jazz- és klasszikus lemezeit is forgalmazta a BMC Lónyay utcában levő irodájához kapcsolódó kis üzlethelyiségben.

* S ezután kezdte bővíteni a tevékenységeit? 

— Hamar rájött, hogy ha az embereket érdeklik a magyar művészek, akkor a lemezek mellé koncertek is kellenek. Az így megnövekedő költségek finanszírozására viszont ezzel párhuzamosan egyre több és nagyobb üzleti rendezvényeket, popkoncerteket, karácsonyi céges bulikat is szervezett, így például a Dózsa György úti Kapcsolat koncerteket is mi vittük. Ez az üzleti modell a BMC-ben a mai napig érvényes, számos céges rendezvény mellett például évek óta mi bonyolítjuk le a Nemzeti Vágtát. Én 2000-ben csatlakoztam a BMC-hez, akkortájt, amikor megpróbáltunk választ adni arra, mik is vagyunk, mi is a fő profilunk. Elkülönítettük a cég elsődleges kulturális és közhasznú céljait az ezt finanszírozó üzleti tevékenységeinktől. Eldöntöttük például, hogy megtisztítjuk a lemezkiadó profilját, nem adunk ki poplemezeket, hanem egy jól felismerhető, markáns arculattal bíró klasszikus, kortárs és jazzkiadóvá alakulunk át. Az új arculat mellett fel kellett építeni a nemzetközi terjesztést is. Elkezdtünk tervszerűen koncerteket, fesztiválokat szervezni. Létrehoztuk a Budapest Jazz Fesztivált, melyet több mint tíz évig csináltunk. A zenei adatbázist informatikailag is megfelelő alapokra helyeztük, létrejött a zenei információs központunk és könyvtárunk. A magyar zenei élet most aktív és izgalmas szegmensét próbáljuk meg bemutatni itthon és külföldön.

* Eötvös Péter zeneszerző is sokat segített nektek, nem? 

— Igen. Őt Laci még a 180-as Csoport-beli időszakából ismerte. Eötvös sokáig élt Németországban és Hollandiában, a ’80-as évek végére világszerte nagy nevet szerzett magának mind karmesterként, mind zeneszerzőként. A BMC első lemeze, az Atlantis — melyet pontosan húsz évvel ezelőtt adtunk ki — az ő Németországban felvett műveit tartalmazta, s ő segített abban, hogy ezek kiadási jogát megszerezhessük. Egy kiadó számára a másik fontos dolog a publicitás. Ahhoz, hogy egy zenész, szerző, lemez iránt bárki is érdeklődjön, recenziók kellenek. Ha írnak rólad egy országban, ott egy idő után jó eséllyel lesz terjesztőd is. Eötvös ebben is sokat segített. Ott voltunk lemezeinkkel Cannes-ban a MIDEM Zenei Fesztiválon, és mivel valóban nagyon markáns borítóink voltak, mindenki megállt velünk váltani néhány szót, mi pedig lyukat beszéltünk a hasukba. De megérte, mert mindennek köszönhetően sikerült elindítani a terjesztői hálózat kiépítését. Mindezzel jelentős lépéseket tettünk meg azon az úton, amely Lacinak kezdettől fogva ott lebegett a szeme előtt — hogy legyen egy ilyen épületünk, mint amelyben most ülünk.

* Mikor lett kész ez az épület?

— A BMC 2013-ban nyitotta meg kapuit, és vált egy olyan komplexen működő házzá, amelyben üzleti rendezvényeket is tudunk szervezni, majd öt perccel később ugyanott kortárs zenei koncert kezdődhet. Az épületet 2006-ban vette meg Laci az önkormányzattól. Lebontás előtt állt. A lánya építészmérnök, így a terveket ő készítette, végig együttműködve Lacival, ami a funkcionalitását illeti. A 2008. évi gazdasági válság miatt azonban három év szünet következett, csak ezután indulhatott meg az építkezés. A BMC az itthoni közönségnek mutatja be, mi történik máshol, a külföldi vendégeknek, turistáknak pedig azt, hogy hol tart most a magyar jazz, a klasszikus és a kortárs zene. Emlékszem arra a pillanatra, amikor az első olyan lemezt adtuk ki, amelyen nem volt egyetlen magyar előadó sem. Sokáig töprengtünk, ezt most hogyan magyarázzuk meg. Aztán rájöttünk, hogy mi vagyunk a magyar része a lemeznek, mi, akik az egészet felvettük, majd kiadtuk.

* És mi alapján döntitek el, ki lép fel az Opus Jazz Clubban, kinek a lemeze lesz felvéve?

— Az Opus Jazz Club programja esetében tudatosan egy viszonylag nehezebb utat választottunk. Ehhez vissza kell ugranom az általunk szervezett Budapest Jazz Fesztiválhoz. Az ismert hazai és nemzetközi sztárokat felvonultató nagyszínpadon kívül az egyik színpadunk egy hajón volt, s ide olyan európai zenekarokat hívtunk meg, amelyeket itthon senki sem ismert. Az elején néha még tízen sem voltak kíváncsiak erre, aztán már húszan, harmincan is ott ragadtak, és mindenki, aki ott volt, dobott egy hátast, mondván: ilyen nincs, ez őrület! Amikor a BMC beindult, főként magyar előadók léptek fel. Akkor sokszor még azt sem tudtuk biztosan, hogy azon a héten ki fog zenélni, ma viszont már a jövő őszi koncerteket kötjük le. A jazzt mi eléggé tágan, a szigorú műfaji határokon túlmenően értelmezzük. Ez persze nem mindig jár együtt nagy nézőszámmal, de aki eljön, az szerintem nem fog csalódni. Szeretjük a kísérletező zenekarokat, ezért aki klasszikus swinget vár, az itt ritkán fogja megtalálni, de azt hiszem, kialakult a közönségünk. S a zenészek is jó szájízzel távoznak tőlünk. Kiváló hangszerparkunk van. Jelenleg is egy Fazioli zongora áll a színpadon, ami nem mindennapos egy jazzklubban. A koncerttermünkhöz két Steinway pihen a raktárban. Van két nagybőgőnk, egy Hammond B3-as orgonánk, egy saját Fender Rhodesunk, többféle erősítő, mikrofonok stb. S ezt is folyamatosan fejlesztjük. Amit külön ki szeretnék emelni, hogy nagyon jók a hangmérnökeink, professzionálisan és lelkesen végzik a munkájukat, függetlenül attól, hogy a klubon kívül milyen zenét hallgatnak. A művészek szeretnek itt fellépni, s ennek híre megy. Szállásról és ellátásról gondoskodunk, a klubnak zenészbarát attitűdje van.

* Egyébként mindig meghallgatjátok élőben is a zenekart, melyet később meghívtok?

— Erre sajnos nincs kapacitásunk, de igyekszünk. Sok helyre hívnak bennünket, rengeteg fesztiválon, showcase-en veszünk részt. Tagjai vagyunk a Europe Jazz Networknek, mely az éves konferenciáját 2015-ben nálunk szervezte meg, erre igen büszkék vagyunk, és fontos része volt a PR-tevékenységünknek. Sokat utazunk. Ábel és Bognár Tamás, a másik szervező a legtöbbet, én már egy picit kevesebbet. Az e-mailben vagy postán érkező megkereséseket is komolyan vesszük. S ezekből, hidd el, van bőven. A paletta széles, nagy teher nyomja a vállunkat, többször kell nemet mondanunk, mint igent. Az idén 240 koncertünk van, több mint egyharmaduk külföldi. Ezek leszervezése, finanszírozása, logisztikája, PR-ja igen nagy feladat. Egyébként 70-75 százalékban az üzleti rendezvényekből működik a ház és a programok jelentős része, a koncertközönség számára szinte láthatatlanul — természetesen számos kulturális intézet, valamint az EMMI és az NKA támogatásával. No de, gyertek, körbevezetlek benneteket.

És elindultunk. Utazni. Fellifteztünk a teraszra, mely egy kisebb rendezvényteremből nyílik, lábujjhegyen belestünk a nagyterembe, melyben éppen egy klarinét-mesterkurzus volt folyamatban (ez a tér ad helyet a klasszikus, a kortárs és a régizenei koncerteknek), bekukkantottunk az irodákba, megnéztük a könyvtárat, melyben vetítéseket, zeneterápiát is szoktak tartani, a vendégszobákat már láttuk, hiszen itt szálltunk meg, azt viszont nem tudtuk, hogy azon az emeleten lakik Kurtág György zeneszerző, zongoraművész, valamint a szintén zongoraművész felesége, Márta is.

— Kurtág Gyuri bácsi itt írta meg élete első operáját, melyet tavaly mutattak be a Scalában — mondta György lelkesen. — Az, hogy itt élnek közöttünk, egyfajta spirituális légkört teremt, akárcsak az is, hogy Eötvös Péternek itt van az alapítványa. S ezek nem üres frázisok, nekünk ez valóban fontos. A nagy hajtásban látni Gyuri bácsit, ahogy papucsában beköszön, vagy a teraszon napozik.

Ezt valahogy el is hittem neki, hiszen ezután mi is halkabban sétáltunk szobánk felé. Továbbmentünk, megnéztük a stúdiókat és az öltözőket, a különböző méretű próbatermeket. György elmesélte, hogy — egy kis túlzással — a WC-t kivéve mindenhol lehet felvételeket készíteni. Minden tér, minden szoba úgy van bekábelezve, hogy a stúdiók valamelyikébe beérkezhessen a jel, és mindegyik helyiség hangszigetelt. Minden koncertet több sávon rögzítenek, így a művészek is megvásárolhatják, elkérhetik videókliphez vagy máshoz. A következő állomásunk a lemezraktár volt, majd a hangszerpark egy részét is megcsodáltuk, egy javításra szoruló, régi csembaló is ott kuksolt. A túrát az Opus Jazz Clubban fejeztük be, ahonnan indultunk, közben pedig a leesett állunkat is visszaraktuk a helyére. Minden elismerésem! Jó lehet egy ilyen helyen dolgozni, zenélni, felvételeket rögzíteni, jó itt lenni.


Írásunk megjelenése után kaptuk a hírt, hogy október 17-én, 92 éves korában elhunyt Kurtág Márta zongoraművész, Kurtág György zeneszerző felesége.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Zene rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A jazz és a kortárs zene „házában”
Zene
  • Zvekán Péter
  • 2019.11.14.
  • LXXIV. évfolyam 45. szám
Facebook

Támogatóink