A mai cikkem főszereplője a hópárduc vagy más néven irbisz, tudományosan Panthera uncia. Ez a tünemény a ragadozók rendjébe, azon belül a macskafélék családjába tartozik. A tudósok megállapították, hogy Nyugat-Tibetből származik, itt találtak egy ősi párduckövületet, mely nagyon hasonlít a mai hópárduchoz.
A hópárduc élőhelye Közép-Ázsia hegyes vidékein található 12 ország területén. Földrajzilag az Altaj, Pamír, Hindukus, Karakorum, Kasmír és a Tien-san vidékein portyázik több-kevesebb sikerrel. Az irbisz a legmagasabban élő macska, nyáron 3500—6000 méteres magasságokon vadászik, télen pedig a zord időjárás miatt a 2000 méteres csúcsokig ereszkedik le. Nem kedveli a sűrű erdőket, inkább a sziklás, meredek lejtőkön, alpesi réteken, rododendronerdőkben érzi jól magát.
Egy példány területe 10—40 km², szóval van mit sétálnia, hogy élelemhez jusson. Az éjszakai vadásznak kedvenc prédái a vadjuhok, szarvasok, vaddisznók és vadkecskék. Szinte minden állatot megtámad, melyet le tud gyűrni, de az önmagánál háromszor nagyobb állatok sincsenek biztonságban. Prédáit lerohanja, és egyetlen csapással végez velük. Óriásiakat tud ugrani, mind magasba, mind távolra, akár 16 méteres akadályt is átugorhat.
A hópárduc saját élőhelyén csúcsragadozónak számít, nincs természetes ellensége az emberen kívül, de ez éppen elég. A kitűnő álcabundája és a rejtőzködő életvitele miatt a himalájai népek szellemleopárdnak is nevezik. A magas hegyekben kevés a víz, ezért szomját úgy oltja, hogy havat eszik. A –40 °C-os hidegben a dús, vaskos farkát sálként használja, alváskor a saját nyakára tekeri, így védi magát a zimankótól. A felesleges zsiradékot is, ha van ilyen, a farkában tárolja.
Elléskor általában két-három kölyköt hoz világra a barlangban vagy sziklahasadékban, ahova sikerül behúzódnia. Mivel zord vidékeken él, a nőstény teje ötször zsírosabb, mint a tehéntej, így védi kicsinyeit a hidegtől. A hím általában megeszi az elejtett prédáját, de ha megpillantja a családját, hátat fordít, és hátrahagyja a húst a család részére. Igen szép gesztus tőle, mivel tudjuk, hogy a hím nem vesz részt a kölykök nevelésében.
Az irbisz nem támad emberre, de a ritka támadások egyike sem volt halálos kimenetelű. Sajnos, a bundája nagyon attraktív, fehér színű hatalmas pettyekkel, és nagyon keresett a szőrmekereskedők körében. Az ember butasága és a pénzéhség oda vezetett, hogy egy hópárducbundáért akár 30 000 dollárt is kifizetnek, de az USA-ban 50 000 dollárt is leperkálnak érte. Az irbisz csontjait Kínában a hagyományos orvoslásban használják, mert gyógyító erőt tulajdonítanak neki, ami persze butaság. Ilyen érvek ellen nehéz harcolni, de nem adják fel, ezért meg kell védeni a párducot, vigyázni kell rá.
Becslések szerint így is csak mintegy 7500 példányból áll a teljes populáció. Kínában mintegy 4000 állat található, Mongóliában 1000 példány élhet, de ezek mellett jelentős populáció van Indiában, Nepálban, Kirgizisztánban, Pakisztánban és Tádzsikisztánban is. Egy új kutatás eredménye szerint nem is 7500 példány él belőle, hanem 8745. Örvendetes hírt kaptunk az afganisztáni és a nemzetközi tudósoktól, akik fáradhatatlanul tevékenykednek a hópárduc megvédése érdekében.
Az irbisz a Természetvédelmi Világszövetség vörös listáján is szerepel. Ezt az intézményt 1948-ban alapították a svájci Glandban, és 81 ország a tagja, de több más szervezet is együttműködik vele. Fő feladata a biodiverzitás megőrzése és az ökológiai rendszerek fenntartása. Az irbisznek van reménye a túlélésre, mert a nemzetközi természetvédelmi programok, a vadkamerák, a műholdas nyomkövetők és a helyiek bevonása mind segíti a fennmaradásban. A Wildlife Conservation Society állatorvosa leszögezte, hogy a közelmúltban alkalmazott technika fejlődése és a zord időben is működő kameracsapdák tették lehetővé a hópárduc titkainak feltárását.
Ez a macskaféle fogságban is sikeresen szaporodik, körülbelül 500 példánya élhet 150 állatkertben szerte a világban. A vadonban tíz—tizenkét évig élhet, de fogságban akár húszig is. Szomszédainknál, Magyarországon három állatkert is van, mely hópárducokkal büszkélkedhet, a Szegedi Vadaspark irbiszei pedig többször is hoztak már kölyköt a világra — a látogatók és mindnyájunk örömére.
A ködfoltos leopárd és a hópárduc az átmenet a kismacskák és a nagymacskák között, mivel nem tudnak dorombolni, mint a kismacskák, de üvölteni sem, mint a nagymacskák. Nagyon sok országban kedvelik, szeretik a hópárducot, és különféle egyesületek emblémáján szerepel. A hajdani Szovjetunióban azoknak a hegymászóknak, akiknek sikerült meghódítaniuk mind az öt 7000 méter feletti csúcsot, Hópárduc-díjat adományoztak.
Száz szónak is egy a vége: meg kell védenünk ezt a gyönyörű állatot az utókor számára.
