Májusban a vízpart csábító, de a felszín alatt éppen a következő halnemzedék sorsa dől el. A halak többsége ilyenkor ívik, ezért különösen érzékenyek a zavarásra. Ám napjainkban az uszonyosoknak nemcsak a horgászokkal, hanem az ívóhelyek hiányával, a szennyezéssel és a megváltozott környezettel is meg kell küzdeniük.
A tavasz a víz alatt egészen más, mint a parton. Amikor a víz hőmérséklete eléri a megfelelő tartományt, a halak mozgásba lendülnek. A ponty és a legtöbb halfajunk sekély, gyorsan melegedő, növényzettel dúsan borított részeket keres. A csuka már korábban túl van ezen az időszakon, a süllő ilyenkor fészket őriz, a keszegfélék egész tavasszal csapatokba verődve ívnak a parti zónában. Látszólag csend van, de a víz alatt most dől el az év egyik legfontosabb kérdése: lesz-e utánpótlás? A halak szaporodása érzékeny, energiaigényes és kockázatos folyamat. Az ívásra hosszú időn át készülnek, tartalékot halmoznak fel, megfelelő helyet keresnek, majd egy rövid, kritikus időszakban megtörténik a párzás. Ha ilyenkor nem optimálisak a körülmények, akkor az egész „korosztályok” kiesésével járhat. A vizek halállományának fenntartása nemcsak a telepítéseken múlik. Bármennyi halat lehet egy vízbe engedni, egy természetes állomány hosszú távon csak akkor marad egészséges, ha képes önmagát megújítani. Ehhez pedig sikeres szaporodás kell.
A nászkiütések (más néven: dorozsma) a hím halakon megjelenő kemény, keratinból álló szemölcsszerű kinövések az ívási időszakban. Általában a fejen, a kopoltyúfedőn és a mellúszók körül jelennek meg. Egyes halfajokon erőteljesebben van jelen, mint másokon. A dörzspapírra hasonlító testfelület a más hímekkel való viaskodásban jár előnyökkel (kevésbé sértik meg egymást).
Nászkiütések egy dévérkeszegen
Az ívó hal különösen sérülékeny. Kevésbé óvatos, kiszámíthatóbb, sokszor a sekély, partközeli részekre húzódik, ahol könnyebben megfogható – elvakul a szerelemtől, ahogy mondják.
A halak szaporodását azonban ma sokszor nem is elsősorban a horgász veszélyezteti, hanem az átalakított környezet. A folyóink jelentős részét szabályoztuk: kiegyenesítettük, gátak közé tereltük. Az árterek többsége eltűnt, a sekély, időszakosan elöntött mellékágak feltöltődtek, pedig ezek valaha természetes ívóhelyek és ivadéknevelő területek voltak.
Ahol régen tavasszal a kiöntő víz életet vitt a parti zónába, ott ma sok helyen meredek, kövezett partfal fogadja a halat. Ahol egykor lassú áramlású mellékágakban fejlődhetett biztonságban az ivadék, ott ma nincs is víz. Az annak idején nyugodt partszakasz ma zenétől, autóktól hangos, mólók, víkendházak sorakoznak és szaporodnak egymás mellett gomba módra – a halak életterének rovására.
Magyarország vízrajza a nagy lecsapolási munkálatok előtt (forrás: wikipedia)
De a halaknak nemcsak nyugalom kellene, hanem hely is. És ez csak az egyik gond. A szennyezések, a mezőgazdaságból bemosódó peszticidek, az elhúzódó oxigénhiányos állapotok, a felmelegedő vizek mind tovább rontják az esélyeiket. Egy ívás sikere ma már nemcsak azon múlik, megfogják-e a halat, hanem azon is, marad-e megfelelő vízmélység, lesz-e oxigén, és lesz-e hol megbújnia a frissen kikelt ivadéknak. Az, hogy a horgász nem bolygatja a halakat, csak egyike az igencsak sokrétű behatásoknak – önmagában ez korántsem elegendő ahhoz, hogy a szaporodás sikeres legyen.
Jogosan merül fel a kérdés: Hogyan lehet az, hogy nem is olyan régen a folyók mentén élő emberek közül rengetegen rendszeresen halásztak/horgásztak, sok család asztalára szinte mindennap jutott hal, a vizek mégsem ürültek ki? Hogyan bírhatta el ezt a terhelést a természet?
A válasz nem egyszerű, de egyik kulcsa az, hogy régen a folyók egészen másként működtek, mint ma. A nagy szabályozások előtti vízrendszerek nem szorultak szűk mederbe. A folyók tavasszal kiléptek a medrükből, elöntötték az ártereket, mellékágakat, mélyedéseket, réteket, ligeterdőket. A víz nem rohant végig néhány nap alatt a tájon, hanem szétterült, lelassult, és hosszú időre kint maradt a hullámtéren. Ez a ma sokszor problémának tekintett árvíz-belvíz valójában a folyó természetes működésének része volt.
Az ehhez hasonló mellékágak kulcsfontosságúak a halak szaporodása szempontjából (a szerző felvétele)
Ennek a rendszernek a Kárpát-medencében fontos elemei voltak az úgynevezett fokok: természetes vagy részben mesterségesen kialakított átjárók, keskenyebb csatornák a főmeder és az árterek között. Az ezeken át áradó víz fokozatosan kilépett a mederből, és elárasztotta a környező, mélyebb fekvésű részeket. Az ártér ilyenkor nem egyszerűen víz alá került, hanem időszakos, sekély, gyorsan melegedő, tápanyagban gazdag élőhellyé vált – vagyis ideális ívóterületté. A halak számára ez szinte tökéletes környezet volt! A sekély, felmelegedő víz, a dús növényzet, a lassú áramlás és a bőséges táplálék kiváló feltételeket teremtett az íváshoz és az ivadék fejlődéséhez. Olyan helyek nyíltak meg előttük tavasszal, amelyek ma már többnyire nem is léteznek eredeti, természetes állapotukban. És ebben rejlik a lényeg: a régi ártéri rendszer nemcsak adott, hanem termelt is halat.
A víz nem néhány nap alatt vonult le, mint ma oly sok helyen, hanem gyakran hetekig, akár hónapokig is kint maradt az ártéren. Ez elegendő időt adott ahhoz, hogy a halak sikeresen ívjanak, az ikrák kikeljenek, az ivadékok megerősödjenek. Mire a víz lassan visszahúzódott a mederbe, az új nemzedék már elég fejlett volt ahhoz, hogy visszatérjen a folyóba.
A halfogó ember pedig ehhez a természetes körforgáshoz alkalmazkodott, igaz, néha áldva, néha átkozva a folyó szeszélyességét. Amikor az apadó víz lassan visszaterelte az élővilágot a főmeder felé, a halászok nem a teljes állományt próbálták kiszedni a rendszerből. A fokoknál, vagyis ezeknél a természetes „kapuknál” fogták meg a visszatérő halak egy részét. Ráadásul nem véletlenül használtak nagy szemű hálókat: ezek elsősorban a már kifejlett, nagyobb példányokat tartották meg, miközben a kisebb halak és az ivadék jelentős része visszajuthatott a mederbe. A halászat szelektívebb volt, és sokkal szorosabban igazodott a rendszer természetes működéséhez.
A régi ember tehát egy sokkal termékenyebb, önmagát hatékonyabban újratermelő rendszerből fogott halat. Olyan vízből vett ki, amely közben folyamatosan vissza is termelte az állományt. Ma ezzel szemben a legtöbb folyónkat gátak közé szorítottuk, az ártereket leválasztottuk, a mellékágakat levágtuk. A víz gyorsan levonul (ha van egyáltalán), nem terül szét, és nem hozza létre azokat a sekély, védett ívó- és ivadéknevelő területeket, amelyek egykor természetes módon pótolták a halállományt. Vagyis ma sok helyen már nem maga a halfogás a legnagyobb gond, hanem az, hogy a víz elvesztette „halkeltető” funkcióját.
A halak szaporodási esélyeit ma már nemcsak a megváltozott vízjárás, hanem a vizek sokszor az ember számára láthatatlan terhelése is rontja. Bár a közvetlen szennyvízbevezetések ma jóval szigorúbb ellenőrzés alatt állnak, a vízi élőhelyeket számos olyan szennyező anyag éri, amelynek bejutása kevésbé látványos, mégis igencsak káros. A mezőgazdaságból bemosódó műtrágyák, növényvédő szerek és egyéb kemikáliák felboríthatják a víz természetes egyensúlyát: algásodást indíthatnak el, csökkenthetik az oldott oxigén mennyiségét, és közvetlenül is károsíthatják az ikrát, az ivadékot vagy éppen a felnőtt halak táplálékait, az apró szervezeteket. Ugyanez igaz a szúnyogirtás során kijuttatott vegyszerekre is, melyek nemcsak a szúnyoglárvákat, hanem sok más vízirovart és gerinctelen élőlényt is érintenek. Apropó, szúnyogok: ezek a bosszantó rovarok a tápláléklánc legfontosabb alapkövei közé tartoznak. A horgászok jól tudják, hogy a szúnyoglárva a halak egyik kedvenc eledele! Márpedig ha eltűnik az ivadék tápláléka, vagy sérül az a törékeny élőlényközösség, a tápláléklánc, amelyre az egész vízi rendszer épül, annak hatása előbb-utóbb a halállományon is megmutatkozik.
