– Szeretek sétálni, de ez a távolság sok lett volna a több mint hetvenéves lábamnak, hát a szerény nyugdíjam ellenére megajándékoztam magam egy taxis úttal – mondja komoly hangon a tréfás szöveget, és amikor rám néz, meglepődve utasít rendre: hát nevessen maga is, tréfának szántam. – Már három hónapja készülök erre a beszélgetésre, de valami mindig közbejön. Bosszankodok is ezért sokat, de megszoktam, hogy amit elhatározok, azt meg is teszem. Hát most itt vagyok. El kell mondanom, a kezdet kezdetén, amikor még gyerek voltam, csak csodálkoztam értetlenül, milyen furcsák az emberek. Ahogy nőttem, egyre többet értem fel ésszel, és kezdtek világossá válni olyan létfontosságú dolgok, amelyek még ismeretlenek voltak számomra. Például a gyűlölet, a mások megértésének hiánya az emberekből. Így idősödtem és okosodtam, lassan, de biztosan.

Egy Szabadka környéki, kis faluban születtem, melyben a lakosság kilencven százaléka magyar ajkú volt. A II. világháború befejezése után, amikor megszületett az új Jugoszlávia, a híres, menetrend nélküli vonatok az új ország háborúban sokat szenvedett részeiből Vajdaságba szállították azokat a családokat, amelyek hajlandóak voltak új életet kezdeni a vajdasági síkságon. Legelőször négy hercegovinai családot telepítettek a falunkban levő üres házakba. Kaptak valamennyi megművelhető földet, a szomszédoktól pedig, akikkel eleinte nem tudtak szót érteni, segítséget, tanácsot. És az élet ment a maga útján.

Amikor harmadik gyerekként megszülettem, a szomszédban élő, idetelepített családban már öt gyerek szaladgált az udvarban és az úton a házuk előtt. A szüleim parasztok voltak, mindketten a helyi szövetkezetben dolgoztak, de volt valamennyi saját földjük és egy kétkapás szőlőskertjük, így a falu tehetősebb rétegéhez tartoztak. A szomszéd gyerekekkel kezdtem én is játszani, amikor már akkora voltam, hogy az anyám kiengedett az utcára, hogy együtt csatangoljak az utcabeliekkel. Időnként tízen is sivalkodtunk a házunk előtt. Ilyenkor anyám mindig annyi szelet kenyeret kent meg szilvalekvárral, ahányan voltunk, és az uzsonnát homokos kézzel, maszatos pofával ettük meg jóízűen együtt. Időnként, ha anya átnézte a szekrény tartalmát, a bátyám és a nővérem rendes, de már kinőtt holmiját a szomszéd gyerekeknek adta. És arra már világosan emlékszem, hogy a szomszéd ezt annyira rühellte, hogy odaállt a kerítésünkhöz, és onnan kiabált az udvarra, hogy az ő családjának nem kell a „burzsujoktól” semmi. Még lekváros kenyér sem. Apám a katonaságnál megtanult annyit szerbül, hogy tudott kommunikálni a szomszéddal, de a beszéde nem volt kifogástalan. Ilyenkor a szomszéd igyekezett apát utánozni, mindenáron a tudtára adva, hogy semmit, amit apám tesz, ő nem hajlandó megbecsülni. Velünk, gyerekekkel nem volt gond. Ahogy mi megtanultuk, hogy focizás közben ordítozzuk egymásnak: baci, baci, úgy a szomszéd gyerekek is egyre több magyar szót tűzdeltek a mondanivalójukba. A szomszédék öt gyereke közül három fiú volt, és két lány. Az apjuk mindenáron azt akarta, hogy a fiúk menjenek egyetemre, a lányok meg tanuljanak meg az anyjuktól mosni, főzni, és akkor minden a helyére kerül. A szomszédék legidősebb fia rendkívül tehetséges matematikus volt. Imádta a számtant, és mindig azt mondta, ha sikerül befejeznie a középiskolát, ő biztosan egyetemre iratkozik, és matektanár lesz. Igen, de ehhez valamennyi pénz is kellett, és ez persze hiányzott. Az én szüleim nagyon sajnálták a fiút, és igyekeztek olyan megoldást találni, amely nem zavarná az apja önbizalmát. Emlékszem, egy este a szüleim áthívták a szomszéd nénit, és ők hárman nagyon sokáig beszélgettek csukott ajtó mögött. Akkor nem kérdeztem meg a szüleimet, miről tanácskoztak, és erről ők sem beszéltek.

Abban az időben még nem volt egyetemi felvételi – akinek megfelelt a középiskolai végeredménye, az iratkozhatott egyetemre. A szomszéd fiú is így tett. És két év múlva főiskolai oklevéllel számtantanár lett, aki a városi gimnáziumban rögtön állást is kapott. Közben valamennyien felnőttünk, szétszéledtünk a világban. Mind az öt szomszéd gyerek Vajdaságban maradt. Csak az idős szomszéd és a felesége költöztek el a környékről. Már felnőtt voltam, amikor az apám címére postán érkezett egy jelentősebb pénzösszeg. Fogalmunk sem volt, honnan, mert nem volt kísérőszöveg. Két nap múlva jött egy levél, melyet a volt szomszédunk egyik fia írt az apjuk kérésére. Az állt benne, hogy az ő családja soha senki hátáról nem nyúzta le a bőrt, de ha valaki emberként viselkedett velük, ő azt sosem felejtette el. Ekkor tudtuk meg valamennyien a családban, hogy a szomszéd néni azt a bizonyos beszélgetést nem merte elhallgatni a férje elől. Az én szüleim felajánlották, hogy pénzelik Vlado egyetemi tanulmányait, ajándékként, hogy sok évig éltünk egy közösségben. Hozzátette a levélben, hogy most sem szereti különösebben apámat, de kötelességének érezte, hogy legalább egy részét visszafizesse annak az összegnek, amelyet a szüleim adtak az ő fia álmának megvalósítására.