Darvasi László író, költő, újságíró, szerkesztő. Pedagógiai munkássága révén mindig is kötődött a gyermekekhez, a gyermekirodalom és a mesék, mondák világához pedig saját csemetéje vitte közelebb. A népszerű Trapiti-könyvek szerzője nemrég a szabadkai Városi Könyvtár gyermekosztályának meghívására érkezett hozzánk, hogy találkozzon olvasóival, az általános iskolásokkal. Darvasi Lászlóval a gyerekirodalomról, az olvasói szokások átalakulásáról és a könyv mai helyzetéről beszélgettem.
• Felnőtt íróként kezdte a pályáját, most mégis gyermekíróként mutatkozott be Szabadkán. Melyik irányvonal áll Önhöz közelebb?
— Olyan írónak tartom magam, aki gyerekekkel is foglalkozik. Számomra ez éppúgy az íróság része, ám nyilván más fajtája. Érdekes, hogy felnőtteknek tartott író-olvasó találkozó előtt már nem izgulok, viszont a gyerekek előtti fellépés alkalmával mindig izgatott vagyok.
• A gyermekszövegekben gyakran érezhető egy bizonyos fokú didaktikusság. Hol húzódik az a határ, ahol még nem túl szuggesztív, ám már célba ér a mondanivaló?
— Maga a gyermekirodalom a XX. században alakult ki, akkor kezdtünk el tudatosan a gyerekeknek írni, és ez a tudatosság hozza magával a didaktikusságot: mindenáron valami morális alapvetést akarunk lefektetni a gyerek számára. A jó író szerintem ösztönösen érzi, hogy mikor elég a didaktikából. Ehhez azonban az embernek bele kell feledkeznie a saját dolgába, és nemcsak tanítói szemmel nézni arra, amit csinál. Nagyon fontos, hogy nem szabad gyerekesnek lenni, tudatosan lejjebb tenni a mércét. A gyerekirodalom legnagyobb veszélye az, amikor gügyög. Véresen komolyan kell venni, ez a lényege.
• Trapiti című regényében felbukkan a Piroska és a farkas története, a farkas azonban nem eszi meg a nagymamát. Ezáltal kizökkenti az olvasót azokból a berögződött mesemodellekből, amelyeket már mindenki ismer. Miért?
— A mesélés és egyáltalán a világnak az elbeszélése nem más, mint mozgásban levés, egy élő, eleven, folyamatosan történő dolog. Ha viszont a meséket úgy fogadjuk el, hogy azok szentek és sérthetetlenek, megkövesedett történetek, akkor lassan elvesztik a mobilitásukat, az életszerűségüket. Szerintem hozzá lehet nyúlni akár a legféltettebb meséinkhez is. Ehhez folyamodtam az úgynevezett felnőttirodalomban is. Van néhány olyan Jézus-novellám, amely — nem azt mondom, hogy szembeszegül az evangéliumok történetkezelésével, de — egy más aspektust igyekszik láttatni. Rendszeresen írok felül vagy értelmezek újra történeteket. Ezt a gyerekirodalom esetében is meg lehet, és meg is kell tenni.
• Mit gondol, vannak olyan értékek, amelyeket a számítógépes játékokon felnövő gyerekek már nem kapnak meg?
— A morál nagyon alkalmazkodó, ott van a számítógépes világban is. A mai gyerekek éppolyan teljes lények — csak másképp —, mint amilyenek az előbbi nemzedéktársaik voltak. Nem az ember silányodik el vagy válik morálisan mind kétségesebb kreációvá, hanem a kultúra alakul át, és ez újfajta olvasási szokást, szemléletmódot, kultúrakezelést hoz magával. Sokszor ezt az idősebb nemzedék nem tudja elfogadni, pedig így volt vele is, amikor ő volt fiatalabb. Azt gondolom, minden emberi alapérték megmarad, csak más formát ölt. Nem a számítógép fogja elrontani az embert, mivelhogy az általában önmagát rontja el.
• Ebben az időszakban, amikor a kultúra átrendeződik, maradhat-e az irodalom — akár gyermekeknek, akár felnőtteknek szóló — abban a funkciójában, amelyben korábban volt, vagy vállalnia kell-e az olvasó könyvtárba való visszacsalogatásának misszióját?
— Noha mindenki a könyvkultúra halálát jósolja, iszonyatos mennyiségű könyv van a piacon. Régen a könyvnek volt ideje a kirakatban lenni, néha hetekig is ott állt. Manapság csak pár napig lehet egy-egy kötet a bolt ablakában, mert már löki is le a következő, amely megjelent. Meglehet, hogy kevesebbet olvasnak, mégis veszik a könyveket az emberek. El kell fogadni, hogy az elité, a kivételezetteké lesz. Mégis megmarad, mivel nincs még egy hozzá hasonló kultúrahordozó eszköz. Egy olvasmánnyal járkálni az őszben, beleolvasni egy verseskötetbe — ezt semmi sem tudja helyettesíteni. A könyvnek van szaga és teste, a lapok, a könyvjelző, a borító mind élnek. Felépíti benned azt a fantáziavilágot, amelyet az olvasás kelt, nem pedig te sétálsz bele egy virtuális valóságba. Amit kínál, azt nem lehet felülmúlni. Természetesen komolyan kell venni az intő jeleket, ám véleményem szerint a könyv meg fog maradni.