Nyugalmazott tanítók társaságában töltöttem el néhány órát a közelmúltban. Családias volt a hangulat. A messziről visszaköszönő közös emlékek és a megpróbáltatások tették azzá. Külön öröm volt számomra, hogy azt a tanítónőt is megpillantottam a soraikban, aki írni és olvasni tanított (még a ,,csápos, kacifántos kis g” okozta akadályt is legyőzette velem). Ott volt tehát Teleki Ica is, aki Újvidékről jött haza. Példás pedagógus ő, aki annak idején gyalog járt Csókáról Terjánba tanítani. Sok esőben és nagy sárban, ennek ellenére egyszer sem késett, mert a tanítónak személyes példával kell az élen járnia.
Visszarévedezésemben a pacsik és körmösök emlékét elhomályosította az iskolai kirándulások emléke. Leginkább a ,,megboldogult” falum szomszédságában levő macahalmi virágrengetegbe vezetett bennünket. Repesve, dalolva követtük, kipirulva énekeltük, hogy ,,Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom...” Akkor ott, a százszínű virágok és harmatos szegélynövények között többen is azt hihettük, hogy ha majd felnövünk, virágos parcellák várnak ránk (,,kinn az életben”). Felnőttünk, és döbbenten láttuk, hogy a major romokban áll, a virágok helyén pedig gyomok terjengnek.
Hosszabb kihagyás után a csókai iskola egykori igazgatójával, Soltész Józseffel is kezet foghattam, aki 1928-ban született Gyulán, a megszállás alatt Nagybecskereken járt gimnáziumba (két évig), majd Nagykikindán kisérettségizett. Közben átélt egy nagy fordulatot, változást. Az új rendszernek sok tanítóra volt szüksége, ezért az arra alkalmas egyéneket, akik ugyan még nem fejezték be a tanulmányaikat, tanfolyamra irányították, ,,mélyvizesítették” őket, mert nemcsak tanultak, hanem tanítottak is. Az iskolaszünetekben is a tanteremben voltak egészen 1948-ig, amikor jó részük lediplomázott.
- Az első beosztásom Jázovára szólt, 1946-ot írtunk akkor. Esős időben nehezen megközelíthető volt a falu, de nemigen unatkoztam, mert többféle társadalmi munkát bíztak rám. Összeírást, a stafétavivés megszervezését stb. Ottani emlékeim közül még mindig felbukkan egy Miska gyerek, akit hiába okítottam bizonyos jelenségek tudományos magyarázatára, ő makacsul kitartott a nagyanyjától hallott hiedelem mellett. Attól fogva minden ,,nehéz” gyerek Miska lett a számomra.
A következő évben a Jázova és Csóka közti egykori Terjánra irányítottak. Jó dolgom volt ott. A közeli major, Macahalma intézője, Pálfi úr azzal lepett meg ugyanis, hogy kordét bocsátott a rendelkezésemre, a nagyobb kiruccanásokkor pedig fiáker dukált a parádés kocsissal együtt. Három hold földet is kaptam, melyet a birtok művelt, és igen jól termett, mert a termésért járó pénz meghaladta a fizetésemet. Minden hónapban öt liter bort és egy liter pálinkát is kaptam, de mivel nem fogyasztottam alkoholt, a szomszédoknak adtam. Az iskola mellett lakott Gál bácsi, aki nem vetette meg az italt, de a munkát sem, csomózni is átjártam hozzájuk. Abban az időben még csomózni kellett a megszáradt és a novemberi ködöktől lepuhult dohányleveleket. Színre, nagyságra való tekintettel egymásra kellett simítani, és húszas csomóba kellett csuhéval kötni őket. Unalmas munka volt ez, és a hosszan tartó művelet egyhangúságát meséléssel, dalolással tették elviselhetővé. Jó szolgálatot tett az ital, jól megvoltak közöttük. Még hintaszékem is volt ott abban a már régebben lebontott faluban, iskolában. De azért ott sem volt fenékig tejföl az életem. Közvetlenül a harangláb mellett volt a lakásom, ahova esetenként csak pirkadatkor tértem nyugovóra, de nem volt nyugalmam, mert alighogy álomra hajtottam a fejem, máris fölvert a harangszó. Korán kelő nép volt a terjáni.
Csóka volt a következő állomáshelyem. A katonaidőm letöltése után oda tértem vissza, ahol parancsot kaptam, hogy tanfelügyelőnek kell mennem. 1950-től 1954-ig tanfelügyelősködtem az akkori törökkanizsai járásban. Az említett járás megszűnése után az új, a kikindai központú járás székhelyére irányítottak tanügyi felügyelőnek, de nem fogadtam el, mert akkor már Csókán éreztem otthon magam, ahol 1956-ban megválasztottak községi párttitkárnak, de közben az iskolát is igazgattam néhány évig, majd 1961-ben elkerültem Becskerekre, a járási népbizottság alelnöke voltam hatvanháromig, amikor köztársasági képviselővé léptettek elő, a köztársasági parlament egyik bizottságának ez elnöke voltam - mesélte, közben újabb ismerősök léptek az asztalunkhoz, szívélyes hátpaskolások... Majd egykori igazgatóm mosolyogva megjegyezte, hogy ,,engem valahogy mindig fölfelé buktattak...” - 1965-től 1967-ig a szerb kormány tagja voltam, utána Újvidékre kerültem, a Szocialista Szövetség vezetőségében tevékenykedtem. Hatvankilencben a szövetségi parlamentben a Népek Tanácsának a tagja voltam, ezt követően 1972-ben a liberálisok sorsában osztoztam, de azért még meghoztuk az emlékezetes 1974-es alkotmányt. Végül a Kivándoroltak Vajdasági Szövetségének a titkára voltam másfél évtizedig. Jól ment a dolgom, ám az idő eljárt, 1990-ben nyugdíjba vonultam.
Soltész József nyugdíjasként Újvidéken él, de szívesen látogat Csókára, a párját ritkító találkozónak egyik szervezője volt. Beszélgetésünk végén képeket vett elő. Az egyiken a lánya, aki most Újvidéken egy ismert banknak az alkalmazottja, menyasszony. A másikon pedig az Amerikai Egyesült Államokban élő fia és annak családja látható. Tágas, szép házban él Sándor, az orvos a feleségével és két fiával, akik közül az egyik Debrecenben akarja folytatni a tanulmányait. Orvosnak készül.