A topolyai származású, Sinkó- és Szirmai-díjas Bencsik Orsolya diplomáját 2010-ben szerezte a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, szabad bölcsész, filmelmélet és filmtörténet szakirányon. 2011 óta ugyanitt mesterképzésen folytatja tanulmányait vizuális kultúratudomány, filmkultúra alapszakon. Ugyanakkor a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium nyelvtantanára. A Symposion szerkesztője. Első kötete az újvidéki Fórum Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2009-ben. A Kékítőt old az én vizében verseket, hosszúverseket, prózaverseket, fiktív e-maileket tartalmaz.

— A 2012-ben megjelent Akció van! köteted műfaji és szerkezeti szempontból is teljesen eltér az elsőtől. Ebben a főszerepet a próza, a novella kapta. Egy helyen azt nyilatkoztad, az első könyved csak szárnypróbálgatás volt, s a próza mindig is kedvesebb volt számodra. Miért? Mi az a tartalom, amit prózában tudsz kiírni?

— Amikor azt mondom, hogy jobban érdekel a próza, mint a vers, akkor természetesen nem azt gondolom, hogy a próza jobb (műfaj) lenne, mint a vers, inkább csak arra utalok, hogy az én mentalitásomhoz, fakultásomhoz a próza jobban illik. Mindig meséket, történeteket szerettem volna elmondani, és ez nagyon nem sikerült, ezért próbálkoztam először verssel. Ahogy lelt-múlt az idő, megtaláltam a prózához vezető utat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenképp a költészeten át juthatunk el a prózához, azon át pedig a novellához, majd később a regényhez. Ez nem így működik, most például küszködnék, ha versben kellene megszólalnom. Nem tudok verset írni. Drámát meg főleg nem. És az is lehetséges, hogy később majd megint visszatérek a vershez. Nem lehet sarkalatosan meghatározni azt, mi az ember műfaja, talán azét nem,  aki már 20 éve benne van a szakmában, én viszont még nagyon fiatal vagyok.

— Az Akció van! kisprózáit lehet összefüggően is olvasni, mégis megkérdezem: lehetséges-e, hogy ez a téma egyszer kinövi magát, és akár egy kisregény, vagy egy Nádas-féle családregény születik majd belőle?

— Egyre inkább vonz, hogy regényt vagy legalábbis kisregényt írjak. Az is lehet, hogy ebben a témában van még annyi írnivaló, csakhogy engem már nem érdekel. Nem szeretnék már ezzel a vonulattal foglalkozni. Már csak azért sem, mert az első könyvemben is foglalkoztam ezzel a témával, bizonyára sokkal sutábban, vagy ahogy én szoktam mondani, szemináriumjellegűen, de amit ezzel a témával szerettem volna csinálni, az az Akció van!-ban sikerült, mondjuk. Ha több időm lett volna, akkor talán valóban kisregény születik belőle, merthogy a könyvet, igen, összefüggő történetekként is lehet olvasni. Törekedtem is arra, hogy lehessen úgy olvasni. De most már teljesen más dolgok foglalkoztatnak.

— És mi érdekel?

— Nekem azt mondták, hogy erről nem szabad, mi több, nem illik beszélni, és ennek több okát is felsorakoztatták. Van a paranoiás író, aki azt mondja: azért, mert valaki ellopja az ötletét. Én nem vagyok paranoiás író, s nem gondolom, hogy ez megtörténhetne. A másik ok: ha sokat beszélek arról, miről is szeretnék írni, annyira unalmassá válik a téma számomra, hogy végül nem fogom megírni. De hozzáteszem: én lusta író vagyok. Amikor megjelent ez a könyvem, három hónapig nem írtam semmit. Alapjában véve nagyon keveset szoktam írni, biztosan azért, mert nagyon ritkán jön az ihlet, vagy pedig csak ilyen görcsös író vagyok. Mindenesetre most valami olyasmin gondolkodom, mi van akkor, ha az egyén kivonul a társadalomból. Mennyire veszíti el emberi mivoltát? A természet és az egyén közötti harc foglalkoztat. Fogalmam sincs, hogy mi sül ki végül belőle.

— A vajdasági magyar írókról — immár közhelyszámba-menően — megállapítják a magyarországi kritikusok, így rólad is, hogy „Tolnai köpenyegéből bújnak elő”. Igaz, hogy írásaidban a „nagy víz” formájában rábukkanhatunk  Tolnai tengerképzetére, de mindezt te hogyan értelmezed? Működik nálad ez a Tolnai-dolog vagy sem? Ha nem, akkor ki vagy mi működik?

— Persze, nyilván érnek hatások. Számtalanszor azon kapom magam, milyen borzasztó, hogy amikor egy-egy ilyen esten kiülök, és magamról beszélek, állandóan ott kötök ki, hogy kik a mestereim. Hát volt Tolnai, Esterházy, Nádas Péter is, de nem kellene ezzel annyit foglalkozni, hanem más dolgokra helyezni a hangsúlyt. Egy fiatal szerzőn mindig megpróbálnak fogást találni, hogy amit csinál, azt mihez lehetne viszonyítani. Nyilvánvaló, hogy megkönnyíti a diskurzust, ha máris azt kezdjük el méricskélni, Tolnaihoz képest mit csinált… Ebben a könyvemben elég sok szinten működtetem a vidékiesség problémáját, innentől kezdve a közhely, az nagyon fontos eleme, s mivel jómagam is nagyon sokat olvasok, az irodalmi szférának a közhelyszerűsége is nyilván megjelenik benne.

— Hogyan viszonyul egy valós család egy család-narratívához? Akár fiktív, akár nem, bizonyára vannak benne személyes elemek is…

— Az ember a valóságból építkezik, de ez az építkezés nem azt jelenti, hogy valóban az én családomról írok. Emberekkel folytattam beszélgetést, láttam, hogyan élik meg a maguk valóságát, s ebből nagyon sok elemet be tudtam építeni a szövegeimbe. Szeretem, amikor az emberek magukról beszélnek, és elmesélik, miket éltek át. A fikció csakis a valóságból tud épülni, és akkor működik jól a dolog, ha a fikció valóságként tud hatni. Épp akkor, amikor nagyon sokan így, valóságszerűen próbálnak meg olvasni, mindig elégedetten kihúzom magam: rendben, mégiscsak valami jó dolgot csináltam, ha ennyire elevenen működik a szöveg, hogy el is hiszik. Apukám csak mosolygott: „Hát, lányom, szerintem ez jó lesz”. Anyukámnak voltak bizonyos fenntartásai a szövegemmel kapcsolatban, mármint mit mond majd minderről a Józsa bácsi, azt hiszi, ez a valóság… Mert, ugye, a család-narratíva mellett működik a falu-narratíva is, tehát egy vidék zárt gondolkodásmódja is kivetítődik, amibe mindez belefér, és anyukám ettől félt.

— A szövegedben szinte valamennyi mozzanat kapcsolódik a kisebbség kérdéséhez is. Felmerül a sehova vagy a többfelé tartozás gondolata, a Topolya—Szeged vagy a Szerbia—Magyarország párhuzam. Hogyan viszonyulsz te a két városhoz, a két országhoz?

— Igazából nem szeretek erről annyit beszélni, vagy nem tartom fontosnak, hogy erről olyan sokat beszélnek. Hogy a szövegben ez mégis annyira kidomborodott, talán az a magyarázata, hogy csak egy-két embernek mondtam el a gondolataimat minderről. Befejeztem az egyetemet, visszakerültem a Vajdaságba, és nem találtam a helyemet. Rosszul éreztem magamat két évig Topolyán, zárt közegnek éreztem a falut. A könyvemnek az érdemlegesebb novellái ekkor, ebben a hangulatomban íródtak. Azóta, hogy visszaköltöztem Szegedre, sokkal kiegyensúlyozottabbnak érzem magamat. Szegeden megtaláltam azt a közeget, amelyben működni tudok, ahonnan pozitív visszajelzéseket kapok. Furcsamód ezt Vajdaságban nem annyira érzékeltem. Furcsa az is, hogy amikor hazaköltöztem, és bizonyos negatív dolgok értek, akkor talált meg Radomir Konstantinovićnak a Vidék filozófiája című könyve. Ezt a kötetet a volt Symposion-nemzedék nagyon sokat forgatta, Tolnai Ottó, Fenyvesi Ottó, Balázs Attila, a szerzőnek Danilo Kišsel is kapcsolata volt. Amikor írtam az Akció van!-t, nyilván azt is figyeltem, hogy ez a személyes tapasztalat miként működik egy szépprózában. Még trauma alatt állok, és mélyen sérülten tudok csak erre a kérdésre válaszolni. Nem a magyarországiak részéről ért a trauma, hanem a vajdasági magyarok részéről — azoktól szenvedtem el, akik állandóan azt hangoztatják, várva várják vissza a Magyarországon tanuló fiataljainkat, közben meg teljes mértékben elzárkóznak előlük egyetemi és más szinten is. Persze Vajdaság egy kis közeg, ahol kevesen vagyunk értelmiségiek, vagy mi, akik értelmiséginek tartjuk magunkat, nagyon annak tartjuk magunkat, közben meg amennyire kicsi a dombunk, annyira összeveszünk rajta. Szinte hihetetlen. Még csak azt sem mondhatom, hogy kizárólag az ellenem irányuló kirekesztést éreztem, más emberek esetében is jól nyomon követhettem. Ehhez képest egy magyarországi közeget sokkal befogadóbbnak találok, amelyben természetesen csöppet sem olyan romantikus a helyzet, mint ahogyan én azt most lefestem, de az utóbbi két évben ezt tapasztaltam.

— Ebben a párhuzamban nagyon erősen textualizálódnak a 90-es évek háborús élményei is: elmenni Topolyáról, ott maradni Szegeden… Szóval egyfajta elidegenedés is érezhető a novelláidban.

— Egy olyan közegről próbálok írni, amely átélte a 90-es évek háborúit. Ez a mi kollektív tapasztalatunk, és mindenképp olyan könyvet akartam írni, amely nemcsak a sajátom, hanem rólunk, vajdaságiakról szól. Ezért úgy gondolom, hogy ez a könyv elsősorban a vajdasági, mintsem a magyarországi olvasók (noha persze ők is értik, csak nem rendelkeznek azzal a kollektív tapasztalattal, mint mi) számára dekódolható inkább.

— Traumákról, tabukról rántod le a leplet. Mi a fontosabb: hogy ezeket kiírd magadból, vagy az, hogy elolvassák? Milyen olvasót képzelsz el magadnak?

— Mindamellett, hogy nekem is, mint minden embernek, vannak traumáim, tabuim, azért alapjában véve egészséges embernek tartom magam. A tabuk, amelyeket megfogalmazok, azok nem kiírások, nem a saját családom problémáinak a kiteregetése. Azzal hozom inkább kapcsolatba az egészet, hogy nagyon divatossá vált a családregény. Sok ilyen könyvet olvastam, nagyon izgalmasnak tartottam, de fontos volt számomra az is, hogy meddig lehet elmenni, mik a határai, meddig lehet kezelni ezt a tematikát. Azt néztem, hogy egy anyafogalom vagy egy apakarakter mennyit bír magával vinni, s ehhez képest úgy érzem, még mindig nem mentem el a végsőkig, talán még jobban szét kellett volna szedni a dolgokat, még több traumát és tabut belevinni. Tehát ennek inkább egy elméleti tétje volt, semmint szenzuális. Számomra nincs ideális olvasó, de nyilván nem magamnak írok. Az olvasó jobb esetben mindent elbír. Talán ezeket a szövegeket is elbírja. Bulgáriában, a szófiai Magyar Intézetben vendégeskedtünk néhányan. Az egyik szövegemet lefordították bolgárra, azt, amelyikben arról írok, hogy nagyapának üszkösödik a lába, 300 kilós, és a család úgy döntött, hogy a faluturizmus miatt mégsem viszik el a cirkuszba, hanem otthon mutogatják. Jönnek is a külföldi turisták, és nézik, ám mivel nagyapa nagyon büdös, vécét kell építeni, s oda járnak hányni a turisták. Tehát eléggé groteszk szöveg. Abszurd és ironikus világot mutat be. A bolgárok csak ültek, és néztek rám, utána azt mondták, hogy az ő irodalmuk sokkal lightosabb, nem értik az iróniámat. Erre azt válaszoltam: igaz, nem sok bolgár szerzőt olvastam, de Alek Popov (a Symposionban jelent meg, talán 96-ban, a Függetlenség napja című írása, melyet később az egyik novellámba, a Disznókba be is építettem) sokkal groteszkebb világot mutat be. A Függetlenség napja arról szól, hogy a rettenetes infláció és éhezés miatt az emberek folyamatosan megeszik az állatokat, végül pedig az érintett család úgy dönt, hogy megeszik a nagyapát is. Mire nagyapa azt mondja: „Fiam, nem lehet ilyet csinálni, mert nagyapát nem lehet még egyet szülni, de gyereket akármennyit szülhet a feleséged”. Végül nem eszik meg sem nagyapát, sem a gyereket, találnak valamilyen furcsa fehér növényt, és nem halnak éhen. Nos, én még gyerek voltam a 90-es években, s nem emlékszem az üres polcokra meg az inflációra. Nekem nem ez okozott traumát, számomra nem az volt az élmény, hanem sokkal inkább a Virágék által szerkesztett Symposion, amelyben pl. az említett Függetlenség napját is elolvashattam. Én az irodalom által traumatizálódtam. Ez jó élmény volt. Ennek révén tudtam feldolgozni aztán azt, ami történt körülöttünk.

— A szövegeidből a nőiség kérdése is kiolvasható, ámde nem olyan értelemben, hogy a nő elnyomott. A nő felette áll a férfinak.

— Számomra nincs női író meg női irodalom. Nem is tematizálnám én ezt a problémát, csak mivel női narrátort alkalmazok a szövegeimben, ezért néha ez is előfordul. Ám a női narrátort is nagyon sokszor az édesapja vagy a nagyapja Antalnak hívja. Megint egy trauma! Igen, valamennyire foglalkoztat a nőiség kérdése, de nem erőteljesen. A szövegeim egyéb traumáin kívül működtetem a nőiség traumáját is, vagy azt, hogyan lehet ezt kezelni. Egyébként erős, kemény női karaktereim vannak, akik csak azért nem különböződnek el a férfiaktól, mert a férfiak csak háttérként jelennek meg. Férfipozícióból nézem a vágyakat, az erotikát, a szexualitást, jóllehet női narrátort vagy karaktert működtetek.