– Amíg kicsi voltam, mindenáron nagy akartam lenni – mondja kesernyés mosoly kíséretében a hórihorgas fiatalember, pelyhedző szakállát simogatva. – Minden lépést a felnőttek világában rendkívül figyelmesen teszek meg, erre az apám tanított. Mert meg akar védeni egy olyan csalódástól, amely – ha kapkodok – esetleg nemkívánt benyomást gyakorol majd rám. Való igaz, hogy még néhány hónappal ezelőtt is egészen más elképzelésem volt a felnőttek világáról. Nem vagyok egyke, két idősebb testvérem van, de úgy látszik, sokáig nem tudtam megérteni és persze elfogadni a felnőttek életét. Az anyám azt mondja, hogy túl sokat nézem a tévét, hogy olyan témák érdekelnek, amelyeket a fiatalok nem nagyon értenek, de én szeretem ezeket a műsorokat is megnézni. Lehet, hogy ez is hozzájárult a világnézetem alakulásához.

Munkásszülők gyermeke vagyok. Az anyám már néhány éve rokkantsági nyugdíjba vonult, illetve nyugdíjba tették, mert nem tudott mankó nélkül járni. A nyugdíja arra elég, hogy kifizessék a házunk renoválására felvett kölcsön havi részletét és a villanyszámlát. A többi pénzt, melyre a családnak havonta szüksége van, az apámnak kell előteremtenie. A szüleim nem szoktak előttünk az anyagi gondjaikról beszélni, de reggelente, amikor apa munkába indul, és anya megkérdezi tőle, van-e valamennyi pénze, mert nem tud mit adni reggelire, tudom, hogy ismét hosszabb a hónap, mint amennyi a havi bevételünk.

Mindhárman kisigényűek vagyunk, biztosan azért, mert tudjuk, hogy többre nem telik. De anya még ezt a szerény zsebpénzt is néha megnyirbálja egy kicsit. Apa rengeteget dolgozik, munka után majdnem mindennap „második műszakot” is vállal, mert hármunk közül valakinek mindig kell valami újat venni. A bátyám az idén fejezte be a műszaki középiskolát, de még nem dolgozik. Beadta néhány helyre a kérvényt, de válasz még nem jött rá sehonnan. Udvarolni kezdett egy volt osztálytársának, ám a kapcsolat megszakadt, mert a lány szülei szerint az ő lányukhoz nem illik egy szegény fiú – még udvarlónak sem. Egyikünk sem jár el szórakozni minden este, még konditerembe sem, mert ott is fizetni kell. Pillanatnyilag egy gyümölcstermelőnél szedjük a meggyet, elsősorban azért, hogy augusztusban meg tudjuk vásárolni az új iskolaévhez szükséges felszerelést.

Nem vagyok túl okos, engem a politika sem érdekel, meg nem is értem. De minden alkalommal, ha hétvégén kimenőm van, elnézem a korombeli fiúkat, ahogy jó autóból szállnak ki a kávézó előtt, ahogy vihogó lányok bújnak ki utánuk. Ilyenkor mindig felmerül bennem: Miért okosabb, gazdagabb az ő apjuk, mint az enyém? Hogyan jutottak ők hozzá mindahhoz, amit én is szeretnék magamnak meg a testvéreimnek? Hazatérve sokáig nem tudok elaludni. Forgolódok álomtalanul a díványon, melynek rugói már régen elhasználódtak, és szörnyen nyomják a hátamat. Közben a félhomályban is látom a széken a tiszta, kivasalt pólómat, melyet anyám napközben kimosott, és kivasalva elkészített a másnapi meggyszedéshez. Nem volt kedvem tévét nézni, hát bekapcsoltam a régi, ütött-kopott tranzisztoros rádiómat. És ott hallottam először, hogy ismét nő a munkanélküliek száma, hogy felélénkült a fiatalok külföld iránti érdeklődése. Elzártam a rádiót, de még sokáig nem jött álom a szememre. Szerelemre, szép lányokra, autóra és egy kicsit több zsebpénzre gondoltam. De arra is, mi lesz akkor, ha megnősülök, gyermekeim lesznek, és nem tudok számukra gondtalan ifjúkort nyújtani. Határozottá keményedett bennem a gondolat, hogy én innen el nem megyek. Van az ablakommal szemben, az utca másik oldalán egy hatalmas hársfa. Tavasszal, ha éjjel nyitva hagyom az ablakot, beáramlik a szobámba a hárs bódító illata. Még a méhecskék halk „zaját” is hallom, ahogy szorgalmasan gyűjtik a virágból a port. Reggel arra ébredek, hogy álmomban mézes kenyeret reggeliztem, és a méhek tovább döngicséltek. Csak nekem. No, most még csak azt kell megtanulnom, mit kell dolgozni, hogy elég pénzem legyen. Mert ha megnősülök, és gyerekünk lesz, a feleségem és a baba mégsem alhatnak ezen az ágyon. Hiszen addigra a rugó már a pólyát is átlyukasztja.