Bognár Antal: Boldog és szomorú történetünk. Bp., 1994.
Bognár Antal, mint nem egy írótársa, nehezen vállalta az önmagával való számvetést. Erre csupán az előkészületet tehette meg, amikor 1990 novemberétől, a polgárháború kezdetekor, ösztöndíjjal néhány hónapot a dunántúli, Vas megyei Zsennyén egy kastélyban töltött. Ekkor még nyilván erőszakot kellett elkövetnie önmagán, hogy ne arról írjon, ami éjjel-nappal foglalkoztathatta: az otthon hagyott családról, s annak mérlegeléséről: vajon csupán átmenetileg térjen-e vissza Újvidékre.
A szöveg, amelyet a magányában létrehozott, a posztmodern irodalmi szótár szerint regénynek minősíthető. Bognár azonban az alcímben ,,családregénynapló”-nak nevezi művét, melyet két, egymással ellentétes stílusforma határoz meg.
A Boldog és szomorú történetünk c. könyv prózájának nagyobb része arra a kifejezésmódra emlékeztet, amellyel a szerző a nyolcvanas években vált elismert íróvá a vajdasági fővárosban. Egy-egy helyzetből, alkalmi ötletből kiinduló, a nyelv önmozgása által jelentősen korlátozott, metafizikai jellegű töprengésekről, mitikusan ismétlődő sorsformáról, befolyásolhatatlan meghatározottságokról van itt szó. A szerző számára elsődleges fontosságú a nyelvi fantázia kiélése, a többszörösen összetett mondatok burjánoztatása, miközben a sokoldalú, elmélyedt tájékozottság is beépülhet a monológszerűen alakuló (helyenként csak látszólag párbeszéd jellegű) szövegbe. A kifejezésmódot a pillanat önkifejezésének való behódolás teszi modorossá, nehezen olvashatóvá. Bognárt ekkor még nem érdekli, kinek ír, hiszen nemigen vannak olvasói. Viszont később is ragaszkodik műve humanista üzenetéhez, ha az sohasem is juthat el a címzetthez: ,,...hiába szövegeztem meg kétségbeesetten a kastélypark kialakította mikroklímában együtt élő fák példázatát, ez akkor sem lett volna elég a délszláv polgárháború megakadályozásához, ha történetesen hat nyelven adják ki egyszerre...”. (Levélnehezék, Bp., 2001. 12. o.)
Olykor frissítően hat az önirónia, amely - részben az anyag és a szellem kettősségének jelzéseként - a szerző åíróságát és a Prózai Énjét állítja szembe egymással, az alkotói nagyképűség önkritikájaként. Ami Bognárnál régebben arisztokratikus játék, öncélú agytorna volt, az most a kínjában nevető koldus grimaszává válik. Az önvédelmi reflexe azonban nem engedélyezi számára az okok végiggondolását: a titói kultúrpolitika egyelőre teljes egészében tabu számára. Az ui. az életet jelentette a váratlanul rátörő megsemmisülés élményével szemben.
Ha önmaga korábbi írói szerepéről, társadalmi helyzetéről hallgat is, s a családjáról is alig tudunk meg valamit, e hiányt pótolandó, riporterek és szociográfusok módjára mondat önéletrajzi monológot a szüleivel, azok ,,felszabadulás”-t megelőző, majd azt követő viszontagságairól. Ezek a vallomások azokra az írói-riporteri életdokumentumokra emlékeztetnek, amelyek a kilencvenes években a Forum Könyvkiadónál is csonkítás nélkül megjelenhettek. Mégsem állíthatjuk, hogy Bognár a saját írói alkatával ellentétben engedett a konjunktúrának, mert mindaz, amit az apja és az anyja elmond, rendkívül érdekes eseménysor, melynek egyes mozzanatai beépültek a szerző világképébe.
Ezután már - befejezésként - a néhány oldalnyi Búcsú és hazatérés (Utóhang) következhet, méghozzá (a szerző nagyfokú nyelvi tudatosságát bizonyítandó) egyszerű mondatok sorozatában. Itt mondja el a gyöngébbek kedvéért, hogy látomásának alakjai, az aggastyán és a kisfiú csak a saját énjének a kivetítései voltak.