Gyermekkori libapásztorkodási múltamnak olyan gyönyörű szép emlékét dédelgetem még most is magamban, amely a természet tavaszi éledésével bennem is újra kivirágzik, akárcsak a rétek, kaszálók színpompás növénykéi. Napi unatkozásaim közepette, amikor már a meséskönyv sem nyújtott vigaszt, pici szárnyas barátaimra, a lepkékre terelődött figyelmem. Hímportól ragyogó szárnyuk villódzása órákig el tudott szórakoztatni, hát még a szerelemtől bódult párok kacérkodó násztánca! Ma már a fecskefarkú pillangó és a boglárkalepke életem letűnt korszakának mesebeli jelképei - lennének, ha volnának. Sajnos, egyre ritkább vendégek ligeteinkben, rétjeinken, kertjeinkben. Valamikor a nyáresti legeltetéskor, a búzatarlók felett, ha kinyújtottam a kezem, tízesével, húszasával lepték be tenyerem a búzakék boglárkák, hogy igyanak sós verejtékemből, s ha el is rebbentek egy óvatlan mozdulatomra, néhány pillanat múlva már ismét rajokban szálltak körül, és kísértek úttalan barangolásaimon a szántóföldeken. Tavaly, hosszú évnyi szünet után betévedt kertünkbe egy fecskefarkú lipe, az orgona virágfürjén csüngött sokáig a kora tavaszi napsütésben. Az is lehet, hogy épp akkor szabadult bábruhájából, és szárítgatta magát. Nem tudom, de mérhetetlen áhítattal, dermedten figyeltem, mintha meg akartam volna állítani az időt. Befagyasztani a pillanatba a látványt, hogy soha többé ne illanjon el!
Most olvasom, hogy a boglárka egy, a jégkorszak (!) óta fennmaradt lepkefaj, természetesen szigorúan védett, mint ahogyan a fecskefarkú is azzá lett nálunk, végre, a mi állatvédelmi törvényeink szerint is. A tudósok Nagy-Britanniában még 1979-ben megállapították, hogy a boglárkafélék közül az egyik leggyakoribbnak számító nagyfoltú hangyaboglárka az élőhelyi körülmények változása következtében teljesen kihalt. Persze, a hangyaboglárkák helyzete nem csupán Nagy-Britanniában aggasztó, az utóbbi évtizedekben ugyanis populációjuk Európa-szerte drasztikusan csökkent, főként a fejlett mezőgazdaságú nyugat-európai országokban. A kutatók szerint ez a jelenség azt mutatja, hogy a hangyaboglárka-fajok az átlagosnál jóval érzékenyebbek a változásokra, ezért természetvédelmi célokra használhatóak ún. zászlóshajó-fajokként. Eltűnésük vagy populációik csökkenése az élőhely leromlását jelzi. Tudni kell róluk, hogy fennmaradásuk bizonyos fajta növényektől és hangyáktól is függ. A nőstény lepke csakis olyan területen rakja le petéit, ahol vérfű, tárnics, kakukkfűfélék vagy csűdfű nő. A néhány milliméter nagyságú lárvák ezeken a növényeken fejlődnek csak ki, aztán a földre pottyanva a vöröshangya dolgozói ,,örökbe fogadják'' őket, elviszik földalatti bölcsődéikbe, a hangyalárvák közé... A fecskefarkú pille is csak ott rakja le lárváit, ahol sárgarépa nő vagy az ernyős virágzatú növények valamelyike... Sajnos, a műtrágya, a gyomirtó szerek használatával nemcsak ezeket a ,,gazdanövényeket'' irtjuk ki, hanem a ,,virágszép'' hatlábúakat is, amelyek viszont - a természet törvényei szerint - több hasznos (énekes)madarunknak nyújtanak táplálékot...
Ki is akkor a leggyengébb láncszem ebben a biológiai hálózatban? A legkíméletlenebb, a legvérengzőbb, a legönzőbb?
Az új szerbiai állatvédelmi törvény előírásai szerint egy fecskefarkú lepke szándékos elpusztításáért a jelenlegi büntetőtarifa 16 800 dinár! Az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Ugye, tudják, hogy miért? Ott, ahol évekig még az ártatlan emberáldozatokért sem lakolt meg senki, ott, pont ott majd aggódik valaki is azért, hogy mi lesz a vidrákkal, az énekes rigókkal, a lepkékkel, az éti csigával? Cccccc...