Óvodáskorban a gyermek gondolkodását teljes mértékben az érzelmek és a fantázia vezérli. Nem képes még különbséget tenni lehetséges és lehetetlen között, számára a világ olyan színpad, ahol bármi megtörténhet. Ebben az időszakban a gyermek saját világképet alkot: megszemélyesíti a tárgyakat, életet tulajdonít a természeti jelenségeknek, és úgy hiszi, hogy gondolatai és vágyai irányítják a körülötte zajló eseményeket.

Ez az úgynevezett mágikus gondolkodás, mely a primitív népek hiedelemvilágával rokon. A gyermek számára a csoda nem kérdés, hanem természetes része a világnak. A nap azért nyugszik le, mert elfáradt; a tűz örömében lobog; az elefánt akár repülhet is, ha éppen úgy alakul. Ez a szemlélet egyszerre segíti az eligazodást a világban, és kínál kapaszkodót az ismeretlennel szemben. A gyermek addig magyaráz, amíg ismeretei engedik, és ahol tudása véget ér, ott belép a varázslat, a fantázia, mely csökkenti a bizonytalanságot.

A felnőttek számára sokszor természetes, hogy az ünnepi előkészületek rohanásban telnek, de a gyermek számára éppen ezek a pillanatok válnak meghatározóvá. A közös díszítés, sütés, mesélés vagy az adventi gyertyagyújtás olyan érzelmi biztonságot, ritmust és meghittséget hoz létre, amely egész életre szóló mintává válhat. A közös készülődés erősíti a kötődést és a családi kapcsolódást, fejleszti a koncentrációt, a kézügyességet és a türelmet, támogatja az esztétikai érzéket, a gyermekben mélyíti a szeretet, odafigyelés és gondoskodás megtapasztalását és mindenekfelett táplálja a hitet a csodában és önmagában egyaránt.

Gyakran felmerül a kérdés, hogy vajon becsapjuk-e gyermekünket, amikor a Mikulásról, a Jézuskáról vagy az angyalokról mesélünk. A pszichológiai álláspont szerint nem. Mert a gyermek mágikus gondolkodású időszakában a mesék, a mitikus alakok és a varázslatos történetek a világ megértésének eszközei. A fantázia és a valóság nem válnak szét élesen, a gyermek egyszerre képes mindkettőt megtartani, és ez nem téveszti meg, hanem gazdagítja. Ezért a csoda fenntartása nem hazugság, hanem átélhetővé tett szeretet, rituálé, mely érzelmi biztonságot nyújt, hagyomány, melyben a család összekapcsolódik, és olyan élmény, amelyből a gyermek megtanul hinni a jóban, az összetartozásban és önmagában.

A valóság felismerése pedig fokozatos és természetes folyamat. A legtöbb gyermek nyolcéves kor körül jön rá a mesék valóságtartalmára, anélkül, hogy sérülne. Ha a szülő a megfelelő pillanatban kedvesen és együttérzően segíti át ezen a mérföldkövön, a kapcsolat inkább mélyül, mintsem sérül.

Ami viszont valóban árthat, az a varázslat büntetésre vagy fenyegetésre való használata: ha rossz vagy, nem hoz ajándékot a Jézuska, vagy a csizmába kerülő virgács, hagyma és krumpli. Ez összezavarja a gyermek érzelmeit, és gyengíti az ünnep pozitív jelentését.

A csoda nem pusztán mese vagy dekoráció, hanem fejlődési szükséglet is. A csodavárás segít feldolgozni az ismeretlent és a félelmeket, fejleszti a kreatív gondolkodást, megerősíti az énhatékonyság érzését (ha kívánok valamit, talán megtörténik), hitet ad abban, hogy a világ alapjában jó és kiszámítható, növeli a rezilienciát, és érzelmi alapot teremt az erkölcsi és a vallási fogalmak későbbi megértéséhez. A csoda iránti fogékonyság a hit, az empátia, a kapcsolódás és a kreativitás talaja.

A közös történetek, rítusok és szokások olyan identitásformáló alapok, amelyekhez gyermek és felnőtt egyaránt kötődhet. Aki gyermekként megéli az ünnepek varázsát, felnőttként nagyobb valószínűséggel képes kapcsolódni majd másokhoz, átadni a hagyományokat, megteremteni a saját családjában az érzelmi biztonságot, és hinni valamiben, ami túlmutat a hétköznapokon.

Márai Sándort idézve: „Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás.” A gyermekek számára ezek a „rendhagyások” adják az élet egyik legfontosabb örökségét és a hitet abban, hogy a világ jó hely, melyben érdemes várakozni, remélni és szeretni.