– Szerintem erről nem lehet egyszerűen csak úgy beszélni, mint valamilyen bírósági döntés következményéről – mondja határozottan az idős úriember. – A magam példáján akarom elmondani, milyen az, ha a válás alkalmával a szülők a kiskorú gyermekeik esetében nem tudnak megegyezni, melyiküknél a van a helyük a csonka család sarjainak. A hátam mögött van egy szerelemből kötött, jól működő házasság, egy aránylag jó anyagi körülmények között élő kétgyerekes család, mely mégis felbomlott. Én idős, egyszerű munkásszülők egyetlen gyereke vagyok, aki végtelen tudásszomjának köszönhetően mérnöki oklevélig vitte az életben. Nemcsak a szüleim, de én is nagyon sokat dolgoztam már gyermekkoromban. A szüleimtől azt tanultam, hogy senki sem boldog vagy sikeres csak azért, mert pénze van. Erős akarattal és tisztességes munkával is meg lehet teremteni az anyagiakat. Talán ez a belém nevelt felfogás segített egész eddigi életemben, hogy mindig higgyek magamban, bízzak a terveim megvalósításában, és akkor mindig siker lesz a vége mindennek. Egy kisváros közelében levő faluban éltünk, így nem volt gond, hogy az elemi iskola befejezése után a városban induljak a gimnáziumba, mely után már természetes volt, hogy a székvárosban folytassam egyetemi tanulmányaimat.

Már kicsi koromban nagyon szerettem a földeken mászkálni. Különösen vonzott a frissen felszántott föld, a mély barázdákból áramló illat, mely engem valósággal elaltatott. A szüleim eleinte lovakkal munkálták meg a földet, álmomban néha még ma is látom apámat, ahogy egyenes derékkal, szorosan fogja az eke szarvát, és csöndesen biztatja a két lovát: gyí, no még két forduló, és megyünk haza. Az egyetem befejezése után kitöltöttem a katonaságot, leszereltem, és a helyi földműves-szövetkezetben kaptam munkát, ott ismertem meg a feleségemet, és néhány hónapos udvarlás után összeházasodtunk. A szövetkezettől kaptunk az egyik gazdasági udvarban egy régi cselédlakást, azt tataroztuk, és tíz évig ott laktunk. Ez azzal járt, hogy én éjjel-nappal, minden hétvégén a szövetkezet rendelkezésére álltam. Mindig adódott olyan gyere már, légy szíves, nem akar beindulni a traktor kérés, melyet én sohasem utasítottam vissza. Szerettem a munkámat, a lakhelyemet, de az emberek is becsültek engem. Azon a tanyán született meg előbb a lányom, majd két év múlva a fiam.

Amikor meghalt az apám, akkor határoztuk el, hogy a városba költözünk. Vettünk egy jó helyen levő telket, és két év alatt felépítettük a háromszobás, kétszintes házunkat. A lányom tizenhárom éves volt, amikor a feleségem bejelentette, vett a város központjában egy kétszobás lakást, és odaköltözik a gyerekekkel. Addig soha semmilyen gond nem volt köztünk, én mindenben segítettem neki. A szövetkezetben engem papucsosnak hívtak, utalva arra, hogy otthon a feleségem a halljakend. Anyagi gondjaink sem voltak, és én abban a meggyőződésben éltem, hogy az én házasságom eszményi. A büszkeségem nem engedte, hogy könyörögjek a feleségemnek – hát elváltunk. A bíróság mindkét gyereket a feleségemnek ítélte, azzal indokolva, hogy sokat vagyok házon kívül a munkám miatt. Mivel nem nősültem újra, nem tudom elemezni a nők természetét, így csak azt tudom mondani, hogy a feleségem lépését a mai napig nem tudom megérteni. Azt pedig különösen, hogy a gyerekeket ellenem uszította. Én szinte belebetegedtem, ha valamelyikükkel összefutottam a városban, és lesütött szemmel, vérvörös arccal igyekezett eltűnni előlem. Először a fiam jelent meg nálam, amikor tizenhat éves volt. Egy hátizsákkal állt az ajtóban, és megkérdezte: kellek én neked? Anyám is már velem élt, amikor másfél évvel később két bőrönddel a lányom is becsöngetett. Én csak annyit kérdeztem: melyik szobát akarod? A hálószobára esett a választása, és én szó nélkül markoltam fel az ágyneműmet, pizsamát. Rengeteg álmatlan éjszaka következett, nem tudtam, hogyan beszéljek, viselkedjek velük, de nagyon gyorsan összeszoktunk. Mindkettőnek én szerveztem lakodalmat. Közben a volt feleségem ötször indított pert ellenem amiatt, hogy pénzzel magamhoz édesgettem a gyerekeket, de azok vallomásának köszönhetően minden pert rendre elveszített. Javasoltam a gyerekeknek az esküvőjük előtt, hogy hívják meg az anyjukat, de egyik sem akarta. Furcsa, de ő sem ment férjhez, és én sem nősültem meg többet. De a válás után egyszer sem ültünk le, hogy tisztázzuk, miért akart elválni. A fiam azóta sem, a lányom viszont már normális kapcsolatot tart fenn az anyjával, aki sokat segít neki a két gyermek körül. Összesen öt unokám van. Én közben eltemettem az anyámat is, elértem a nyugdíjkort. Tudom, hogy az volna a legjobb, ha leülnénk, és megbeszélnénk a dolgainkat. Örökségbe hagyhatjuk majd a gyermekeinknek, hogy válás esetén nem szabad a gyerekeket elvadítani a másik szülőtől.