* Ahogy látom, nálad nyáron sincs megállás! Londonban osztott első helyezést értél el a felnőttek kategóriájában, illetve az összesített mezőny fődíja, az angliai József Attila-díj is hozzád került! Milyen volt a Temze partján magyarul szavalni?

— A versmondásnak köszönhetően jártam már Ausztriában, Romániában, de az Egyesült Királyság sokkal nagyobb élmény volt. A versenyről két évvel ezelőtt hallottam, de csak az idén sikerült eljutnom. Verbászi Beáta topolyai, Radnóti-díjas előadóművész volt az, aki hat évvel ezelőtt megálmodta ezt a rangos versenyt. Amikor elmeséltem az embereknek, hogy megyek Londonba, mindenki azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy magyarul vagy angolul mondom-e el a verseket. És mint mindig, most is nagy büszkeséggel jelentettem ki, hogy magyarul. Magyarul mondani verset az anyaországtól ennyire távol egyfajta csoda. Megható volt látni, hogy az emberek családostul érkeztek, a család számos tagja adott elő hozzá közel álló szövegeket. Ilyen nemes, lélekemelő rendezvényen talán még sosem vettem részt. Szívmelengető volt érezni, hogy mennyire fontos az Angliában élő magyaroknak az identitás, a kultúra, az irodalom megőrzése, és hogy erre van lehetőségük az Angliai Magyar Versmondók Egyesületének köszönhetően. Rangos volt a mezőny, az élményt pedig még csak tetézte, hogy a nívós versenyről elhozhattam a fődíjat. London meg… egyszerűen gyönyörű. Talán még most sem hiszem el, hogy ott jártam a Big Bennél, és persze mindezt a versmondásnak köszönhetően.

* Itthon már számos helyen tarthattál önálló estet Végeláthatatlan víz címen, és nagy sikert aratott. Milyen érzés a sok dicséretet hallani, néha-néha könnyes szemeket látni?

— A Végeláthatatlan víz — Beszélgetések nagyapámmal című önálló estemet hat helyen mutattam be Vajdaságban, és egyszer Tatabányán, Magyarországon. Amikor felkészítőmmel, Barta Júlia Radnóti-díjas pedagógussal és a rendezőmmel, Hajvert Ákos szintén Radnóti-díjas versmondóval azon gondolkodtunk, mi legyen az első önálló verses estem témája, arra jöttünk rá, hogy több költemény is van a tarsolyomban, mellyel a nagyapámhoz, Vajda Gáborhoz kötődök. Az ő versein kívül az összeállításban szerepelnek József Attila, Radnóti Miklós, Lackfi János, Móricz Zsigmond szövegei is, emellett Podolszki József egy verse, aki nagyapám jóbarátja volt. A bemutatón nem is számítottam ekkora sikerre, csordultig megtelt a bácsfeketehegyi Bányai-emlékház Kozma Lajos Fiókkönyvtára. Ezután pedig sikerült „tájolnom”, és hírét vinnem nagyapám munkásságának.

* Akkor valójában a családban, vagyis a véredben van a versmondás, illetve a műkedvelés?

— Igen, ezt állíthatom. Apai ágon a nagyszüleim kritikusok, kulturológusok, írók voltak, így biztos, hogy tőlük örököltem a művelődés iránti szeretetemet. Nagyapám különösképp szívén viselte a vajdasági irodalmat és annak sorsát. Konokul harcolt a vajdasági magyar identitás megőrzéséért, ezért „magányos óriásnak” hívták. Az ő ágán voltunk hivatalosak egy verses összeállításra, ahol a bácsfeketehegyi Podolszki Versmondó Kör (melyet Barta Júlia vezetett) szavalói szerepeltek. Köztük hallottam Molnár Annát, egy igen sikeres versmondó lányt, és abban a pillanatban döntöttem el, hogy én is szavalni fogok. Ekkor még csak kilencéves voltam, édesanyám pedig azt gondolta, hogy még túl fiatal vagyok a versmondáshoz. Mesélte, hogy kiálltam a folyosóra, és duzzogtam, hogy én Juci óvó nénihez szeretnék menni. Fél év után pedig már nem bírt velem, és elindult a versmondói karrierem.

* Van olyan költő, aki különösen közel került hozzád? Esetleg bizonyos vers?

— Nem ragaszkodom különösképp egy költőhöz sem, mindig a vers az, ami „körbe kell kerítsen”. Nagy kedvencem József Attila a klasszikusok, Terék Anna a kortársak közül, bár az az igazság, hogy én inkább klasszikus versmondó vagyok. A mélyebb hangvételű versekben találom meg magam, de ez attól is függ, milyen életszakaszban vagyok épp, és mi az, amit már megtapasztaltam, mert húszévesen az ember még sok mindent nem élt át. Juci óvó néni pedig már annyira ismer, hogy van, amikor ő maga ajánl verseket nekem — ehhez külön érzéke van. A csaknem tizenegy éves barátságunk alatt megtanulta, mi áll hozzám igazán közel.

* Már egy évtizede vagy tagja a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének. Mennyit segített ez az előrelépésben?

— Nagyon hálás vagyok ezeknek a csodálatos embereknek és annak a munkának, amely itt folyik. Segítségükkel jutottam el mindenhova, e nélkül az erős összefogás nélkül nem volna ilyen színvonalas a pódiumművészet Vajdaságban. Az egyesület önzetlen munkája, támogatása végigkísérte a tíz évemet, ebben nőttem fel, és fél éve már én is a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete (VMVE) elnökségi tagjai közé tartozom, így részt veszek a munkában.

* A középiskolai éveid alatt, 2022-ben Kazinczy-érmet szereztél. Aki követi a szerepléseid, láthatja, hogy eredményekben most sincs hiány!

— Nem tagadom, a középiskolás éveim elég sikeresek voltak. Persze, volt, amikor nem értem el eredményt, de a kudarcot is megtanultam kezelni. Barta Júlia mindig arra tanított bennünket, hogy örüljünk más sikerének, és soha ne legyünk „versenylovak”. A legközelebbi alkalommal pedig még többet adjunk bele magunkból. A versmondás szubjektív műfaj — nem mindenkinek tetszik ugyanaz, és nem mindig sikerül úgy, ahogy az ember szeretné. Sok minden befolyásolhat, hogy miként keltünk fel aznap, milyen hangulatban vagyunk, vagy épp mi történik körülöttünk. A Szép Magyar Beszéd Verseny regionális fordulóját Topolyán tartották meg, ahonnan első helyezéssel érkeztem a Győrött megrendezett döntőbe. Ott egy elkészített és egy rögtönzött szöveget kellett felolvasni, emellett egy kis szöveget bejelölni, hogy miként hangsúlyoznánk. Nem számítottam ennyire szép eredményre, hiszen először vettem részt a megmérettetésen. Bevallom, az eredményhirdetésen úgy ocsúdtam fel, hogy: most az én nevemet mondták? Nagyon megörültem, és ez egy iszonyat pozitív visszajelzés volt afelől, hogy merre kell tartanom. Az Ötágú Síp versenyre — melynek célja a Kárpát-medencei magyar irodalom megismertetése és a magyar nyelv ápolása — Havas Judit Artisjus-díjas előadóművész hívott, aki Szegeden hallott szavalni az Egyetemi Művészeti Versenyen. Ide két verssel kellett készülni, egy szabadon és egy kötelezően választhatóval. Nem voltak konkrét díjak, de a pontszámokból kiderült, hogy az első helyen végeztem.

* Hogyan haladsz az egyetemmel, és mik a terveid a későbbiekben?

— Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának Kommunikáció- és Médiatudomány Szakán vagyok elsőéves hallgató, elektronikus sajtó szakirányon. Ezzel a célom az, hogy egy vajdasági vagy akár anyaországi televíziós csatorna képernyőjén láthassanak az emberek, de a rádiózás sem áll tőlem távol — mindenképp beszélni szeretnék a jövőben. Emellett tervezek még egy logopédia szakot is befejezni, s ha van rá mód, egy szinkronszínészképzést is teljesítenék. De ez már a jövő zenéje.

* Verseket is jelentettél meg korábban. Akad még ihlet hozzájuk a számos fellépés után?

— Versírással már nem igazán foglalkozom. A Tenger című versem egyfajta gondolatmenet volt, mely a körülmények hatására alakult ki bennem (amikor az önálló estemet készítettük). Azóta nem is nyúltam toll után. Mindig azt mondtam, hogy írja meg más a verset, én pedig elszavalom. (Nevet.) A nyáron inkább pihenek, hogy szeptembertől újabb lendülettel fogjak hozzá a verstanuláshoz. Most a családommal öregapám és öreganyám könyveit válogatjuk, hiszen a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek, illetve Kormányos Katona Gyöngyi igazgatónak köszönhetően a könyveik — melyek számát körülbelül tízezerre becsüljük — meg lesznek őrizve. Hálásak vagyunk ezért a lehetőségért, és én is fontosnak tartom, hogy a hagyatékuk fennmaradjon az utókor számára.