Az idén többen megosztották emlékeiket erről a remek rendezvényről, mely a tavasz legszebb hétvégéjét tartogatja fiatalnak és idősnek, mindenkinek, aki valaha KMV-s volt, így hát a fő szervezőt sem hagyhattuk ki.

A szerző felvételei

* Elérkezett az ötvenedik is. Igaz, nem az elejétől vagy fő szervező — furcsa is volna ilyen fiatalon —, de mégis, mit érzel most, hogy egy rendezvény, melyhez ilyen sokáig közöd volt és közöd van, ilyen szép kort élt meg?

— Nagyon nagy felelősséget. Ha visszagondolok, nagyon könnyelműen mondtam igent, amikor Lajber György újságíró és Börcsök László tanár úr (az előző fő szervezők) megkérdeztek, hogy vállalnám-e a fő szervezői tisztséget. Viccet félretéve, nagyon jó érzés, hogy több mint tíz évig részese lehettem ennek a rendezvénynek. Nagyon sok élménnyel gazdagodtam, sok barátot szereztem a szervezők és a versenyzők között is. Az is büszkeséggel tölt el, hogy letettem valamit az asztalra ezzel a rendezvénnyel. Ha a KMV-nek sikerült részben visszakapnia azt a fényét, amelyben a múltban tündökölt, elértük a célunkat. Természetesen ez az egész nem valósult volna meg a szervezőtársaim nélkül, akik igazán önzetlenül, szabadidejüket nem sajnálva, önkéntes alapon segédkeztek minden évben.

* Az idén a szervezők arra kérték a régi KMV-seket, hogy írják meg emlékeiket. Neked mi a legszebb emléked a KMV-ről?

— Minden KMV külön élmény volt. Minden évben újabb és újabb gondokkal találtuk magunkat szemben. Idővel lassan elkezdtem élvezni, hogy spontaneitással, találékonysággal és kellő akarattal mindent meg tudunk oldani. Egyszer kifogytunk az oklevelekből. A nyomda hétvégén zárva volt, így nem tudtunk többet készíttetni. Mivel abban az évben zöld színekben pompázott a KMV-design, vettünk zöld színű papírt, és arra fénymásoltuk az okleveleket. Az egyik rákövetkező évben elment az áram a gála közepén. Egy fiú éppen a versét olvasta fel. Bekapcsoltam az elemlámpát a telefonomon, és felszaladtam a színpadra megvilágítani a papirost a kezében. A vers így fejeződött be: „s legyen világosság!” Hatalmas siker volt. A szervezőtársaim azok, akik újra és újra erőt adnak a munkához. Hihetetlenül változatos társaság, mindenki hatalmas személyiség és nagy arc. Ebben a három napban mind együtt vagyunk, és nagyon élvezzük egymás társaságát. Legalábbis én nagyon szeretek velük lenni, ők meg lehet, hogy csak elviselnek. (Nevet.)

* Mire vagy a legbüszkébb?

— Arra, hogy visszahoztuk a rendezvényre azt a fesztiválhangulatot, amely mindig is jellemezte. Egyre több diák vesz részt a KMV háromnapos döntőjén, és talán ezt tartom a legfontosabb eredményünknek.

* Mi volt az eddigi legnagyobb akadály a szervezői éveid alatt?

— Megküzdeni önmagammal. Én egy viszonylag önfejű ember vagyok, akivel néha nehéz vitatkozni. Az egyetemi éveim alatt forrófejű is voltam, és (sokszor) túl szókimondó, ami nem egy nyerő kombináció a KMV szempontjából. Úgy érzem, sokat fejlődtem emberileg, már sokkal diplomatikusabban állok a dolgokhoz. Ahogy egyszer a gálán is elmeséltem: előbb meg kellett tanulnom, hogy mely ajtókon kell kopogtatnom, aztán idővel azt is elsajátítottam, melyik ajtón milyen hangosan kell kopogtatni ahhoz, hogy meghalljanak. Nekem sosem volt igazán művészi oldalam, a sokszor kőkemény ügyvédi napok után a KMV hozza el a kikapcsolódást és a felüdülést az életemben. Ha ezt az életkorszakomat lezárom, új hobbi után kell néznem.

* Amikor átvetted a szervezést, mi motivált legjobban?

— Lokálpatrióta vagyok, ezért nagyon szerettem volna, ha a vetélkedő Óbecsén marad. Emellett a középiskolás éveimben nagyon élveztem ezt a hatalmas nyüzsgést, ahogy a fiatalság összejött. Szeretem a KMV hangulatát, közösségépítő szerepét és magát a szervezést. Azt, amikor vasárnap elégedetten és nagyon fáradtan leülünk a színház kávézójába a szervezőkkel, és megállapítjuk, hogy ezt az évet is túléltük, azaz megvalósult a KMV. Ez az, ami motivál.