* Voltál kosárlabdázó, majd tornatanár, ezzel párhuzamosan pedig színházi kritikus és színházcsináló. Nagyon izgalmas ez a kettősség: az érdeklődés a mozgás és a sport, illetve a művészetek és a kultúra iránt. Hogyan alakult ez így, hogy jött a kosárlabdázás, majd a színház az életedbe?

— Mindig nyughatatlan, mozgékony gyermek voltam. Kaposváron kosárlabda volt a közelben. Gimiskoromban elhívtak Pécsre, egy profi csapatba, és az edzőm beíratott testnevelés tagozatra. Ám a többi mozgáshoz nem volt közöm, de annyira, hogy ott a felvételin még hátrabukfencezni sem tudtam. Tizenhat évesen. Aztán idővel valahogy elkapott az egész, az osztálytársaim kedvesen röhögtek rajtam, és szerették, hogy én is nevetek magamon. Így lettem aztán tornatanár, hogy azt mondtam: jó, hát akkor csak azért is megmutatom! Közben pedig Kaposváron, ahol felnőttem, akkoriban nagyon jó volt a színház. Már Budapesten tanítottam, és a fiam is megszületett, amikor megláttam egy hirdetést, hogy indítanak Kaposváron egy színikritikai képzést. Ez jól jött, mert mindig el akartam menni a bemutatókra, de a férjem nem értette, hogy miért. Így döntöttem el, hogy jó, én színikritikus leszek, és akkor nem kell magyarázkodnom, hogy miért megyek. Elvégeztem a kétéves képzést, melyen az osztálytársaim mind bölcsészek vagy színháztörténészek voltak, ott az volt vicces, hogy tornatanár vagyok. Nagyon hamar rájöttem arra, hogy iszonyú jó ez a kettősség — a színház és a sport —, ez a két távoli dolog, hogy nem mindig ugyanabban a közegben mozgok, és kapok egy-egy pluszszempontrendszert. Később pedig beláttam, hogy valójában rengeteg hasonlóság van, sokkal több, mint elsőre gondoltam volna.

* Például?

— Például az, hogy minden sportágnak van egy teatralitása. Olyan karakterjegyekkel, amelyek a tudattalan és a tudatos mintakövetésre építenek, akár a színház. Aztán pedig tornatanár lettem, az iskola és a színház közt pedig végképp sok a hasonlóság.

* Még mindig tanítasz?

— Huszonvalahány évet tanítottam, ez az első év, hogy nem.

* Hiányzik?

— Nem hiányzik, most egy kicsit elég volt ebből. Borzalmas állapotok vannak az iskolákban. Az utolsó években rengeteget helyettesítettem, magyart és matekot is tanítottam. Ez bizonyos értelemben izgalmas, de elértük azt a határt, amikor már nem volna fair maradni, mert azzal hamis látszatot tartanék fenn. A végén iskolaigazgató is voltam, onnan nézve végképp kérdéses volt, hol a felelősségvállalás határa.

* Szóval iskolaigazgató is voltál. Nem volt nehéz összehangolni a színházzal?

— De, mindig az volt. Volt, amikor inkább az iskola volt előtérben, akkor például nem tudtam hosszan fesztiválokra menni, de amikor csak óraadó voltam, akkor több kulturális rovatnál újságíróskodtam.

* Hogyan keveredtél bele a színházcsinálásba?

— Van egy szociodráma-csoport, a Szívhangok Társulat. Tagjai közösségiszínház-készítéssel is foglalkoznak, többek között szomolyai romákkal. Először csak kritikusként kerestem fel őket, az érdekelt, hogyan lehet erről írni. Aztán idővel teljesen behúzott, és most ott vagyunk, hogy velük tartok már hetedik éve. A második előadásunkban, a Megeshetne másképpben már egészségügyi dolgozók is bekapcsolódtak — mivel ez volt a csoport témája. Időközben viszont sajnos megfogyatkoztunk, így kénytelenek voltunk játszani is beállni. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ez is megtörténik, sosem voltak színészi ambícióim. Iszonyatos volt, az összes rettenet benne volt, melyet csak elképzeltem, ám végtére is nagyon tanulságos volt kritikusként megélni, hogy mennyire nehéz szerepelni. Azóta biztos vagyok abban, hogy a kritikusoknak ki kell próbálniuk a közösségiszínház-csinálást.

* Évek óta visszajáró vendégként miért fontos neked a Desiré?

— Nagyon tetszik az a fajta színházi világ és nyelv, amelyen a Desiré előadásai megszólalnak. Erősen eltérnek a magyar színháztól. Ez a Kosztolányi Dezső Színház produkcióira is jellemző, melyek szerintem inkább hasonlítanak az exjugoszláv színházhoz, mint a magyarországihoz. Más esztétikát látok, és bevállalósabb, merészebb darabokat. Az a politikai színház, amely a valósággal való kapcsolata miatt élő, diskurzust folytat a realitással. Például Kokan Mladenović munkái felforgatóak. És lehet, hogy vannak, akik már unják, hogy áll egy ember a mikrofon előtt, és üvölti, mondjuk, Marx Tőkéjét — ez az egyféle színházi nyelv mégis nagy erejű, és terápiás hatású. Legalábbis én megnyugszom attól, hogy ezek az emberek elüvöltenek valamit, ami valahogy éppen a bőrünkre megy. De Dragan Živadinov performatív beszámolóját tavaly úgy néztem színházként, hogy sajnos nem értek szerbül, de a gesztusai, tónusai és egyáltalán a kisugárzása annyira sokatmondó és megragadó volt, hogy utána nem tudtam aludni, mert próbáltam megérteni, mitől éreztem mindezt olyan kivételesnek. Vagy Tomi Janežić előadásai — felteszem, a pszichodramatista hátterük okán — is másféle módon építkeznek, mint a hagyományos színház.

* Miben különbözik a Desiré a többi színházi fesztiváltól?

— Imádom, hogy Szabadka kisváros. Persze nem tudom, ki lakik ott, ki nem, de van egy állandó közönség, melyet visszatérően, látásból már ismerek. Ettől úgy érzem, hogy az előadások valódi embereknek szólnak. Pesten és nagyobb városokban elveszik az ilyesmi. Itt az embereknek fontos a fesztivál, így tehát a városnak is. Amikor ugyanazokat a helyi arcokat látom, akkor nyilvánvaló, hogy ez itt jó helyen van, és hogy én is jó helyen vagyok. Bár a színház nem egy divatos műfaj, de Szabadka mégis szerencsés, hogy van egy ilyen fesztiválja. A Desiré előadásai olyan találkozásra adnak lehetőséget, amilyen nagyon kevés embernek adatik meg.

* Mi érdekes és új történik a magyar színházakban?

— Én főleg periferikus előadásokat nézek. Nagyon bírtam Hód Adrienn és Ördög Tamás rendezésében a Kabarét. Csavartak egyet a hagyományos kabarén úgy, hogy kellemetlenül szembesítenek bennünket azzal, mi történik most a világban, és milyen ócskák is vagyunk, miközben röhögünk a pofátlan, ízléstelen pillanatokon. Tehát nálunk is előfordulnak bátran politikai alkotások, ahogy Göndör László merészen személyes munkája, a Nagymamával álmodtam is az.