A (külföldi) kerítés és a (külföldi) kolbász kapcsolata

A (külföldi) kerítés és a (külföldi) kolbász kapcsolata

Jó ideje tart már a kivándorlás, a külföldre való szezonális vagy tartós kiköltözés. Ez sajnos társadalmi és pszichológiai szempontból is jelentős változásokat hívott életre, egy ilyen döntés ugyanis nemcsak az egyént, hanem a kapcsolati hálóját, közvetlen környezetét is érinti.

Elmondanám, hogy a cikket abból az országból írom, ahonnan elmennek, vagyis a perspektíva az itt maradottaké vagy azoké, akik visszajöttek — annak ellenére, hogy több olyan emberrel is beszélgettem erről, aki jelenleg külföldön van.

Nem mindig a pénzkeresés a kivándorlás oka, de a jólét, illetve a jobb lét vonzó lehet, hiszen úgy nyugodtabb és kiszámíthatóbb az élet. Az emberek inkább hajlanak a kivándorlás fontolgatására, ha életük fordulóponthoz érkezik (mint pl. munkavállalás, családalapítás, párkapcsolat felbomlása), vagy ha hátra szeretnének hagyni mindent, ami fáj, ami nem működik az életükben.

A kiköltözés eldöntésében a következő tényezőket érdemes szem előtt tartani: a személyes kapcsolatokra vonatkozó kérdések, van-e bennünk kalandvágy, képesek vagyunk-e a toleranciára, mely alapkövetelmény (hiszen automatikusan a kisebbség tagjává válunk), a nyelvtudás kérdése, s a célországról is érdemes informálódni. Ha mindezeket megfontolva a mérleg nyelve a lehetséges ország felé billen, vagy ha a már ott élő családtagokhoz/barátokhoz erősen kötődünk, akkor valószínű az indulás. Ha a változással járó stressz nem túlzott mértékű, akkor nem borítja fel a belső harmóniát, sőt, segíti a fejlődést. Vagyis a kihívások szintje megfelel a képességeknek, az ember nem szorong és nem is unatkozik, hanem belső erőforrásait a lehető legjobban kihasználva aktív, és örömét leli tevékenységeiben. Mások az országgal együtt elhagyják a saját komfortzónájukat is, és bekerülnek a „pánikzónába”. Ilyenkor a belső erőforrások felfedezése, elérhetővé tétele, új készségek elsajátítása lehet a megoldás.

A kiköltözöttek között gyakran fellép az elönt az egyedüllét, a rám telepedik a magány érzése. A közeli barátok hiánya miatt gyakran még azokkal a felmerülő dolgokkal is nehezebben birkóznak meg, amelyek otthon semmilyen gondot nem okoznak. A kiút lehet egy hobbi, melyet szívesen és rendszeresen tudnak végezni — ez lehet nyelvtanulás vagy bármi más, ami erősítheti bennük a közösséghez való tartozás érzését. Valaki a naplóvezetés módszerét használja, mely lehet tematikus is — lejegyezhetőek például a napi jó cselekedetek, a napi újdonságok, a napi jó élmények, a napi új emberek.

Sokan élik meg — jó nyelvismerettel is —, hogy tudásuknak, végzettségüknek nem megfelelő munkát végeznek, alacsonyabb társadalmi státusba kerülnek. Fontos az elköltözés motivációja, hiszen ha az csak időleges és a magasabb pénzkereseti lehetőség végett történik, akkor az említett körülmények nem rontanak az önbecsülésünkön. A hosszú távra tervezett elköltözés esetén pedig fontos lehet a beilleszkedés, az alkalmazkodás — a cél a másik kultúrájának elfogadása a sajátunk megőrzésével egyetemben.

A kiköltözésnél négy pszichológiai szakaszt szoktak megemlíteni. Az első az euforikus mézeshetek ideje, amikor éppúgy, mint a szerelemben, minden rózsaszínű vagy legalábbis színes. Itt a realitás érzékének kevésbé jut szerep, mintegy tudattalan megerősítése folyik annak, hogy jó döntést hoztunk. Ebben a szakaszban nem érdemes mindent felszámolni otthon, hiszen még túl korai végleges döntésben gondolkodni — s ez 3—6 hónapig is eltarthat, vagy akár jóval tovább. Ezt a krízis szakasza követi, melyet a kijózanodás jellemez, vagyis az új hely árnyoldalai is ismertté válnak. Sokan ilyenkor hazamenekülnek, mások pedig sorstársaikra, honfitársaikra fordítják a legtöbb időt — ők lehetnek a kapaszkodók. Nevezhetjük ezt a honvágy szakaszának is, mely a szerencsésebbeknél gyorsan lejátszódik. A harmadik fázis már az alkalmazkodás időszaka, amikor letisztul a kép, egyaránt látjuk a hely előnyeit és hátrányait is. Itt aztán végképp a személyiségfejlődésé a főszerep, hiszen megélhetjük az önbizalmat, az önállóságot és a függetlenséget. Ebben a fázisban az intim kapcsolatok kialakítását is megkezdhetjük, valamint ekkor merülhet fel bennünk legreálisabban a menjek vagy maradjak? kérdése. A negyedik fázis már az asszimiláció szakasza, a mélyebb beilleszkedésé — itt már nincsenek dilemmák, otthonra leltünk az új élettérben.

A teljes beilleszkedést segítheti, ha megérezzük, hogy az egyetlen realitás a jelen, illetve hogy a környezetünk, az emberi kapcsolataink változnak — a régi életünket nem kaphatjuk vissza. A külföldön élés alatt új készségeket is el lehet sajátítani, meg lehet tapasztalni egy más életformát — sokan új hobbit, szokásokat alakítanak ki. Persze a beilleszkedésben is előfordulhatnak elakadások, ami gyakran a beszűkült tudatállapot élményéhez vezet, és néha akár szakember segítségét is igénybe kell vennünk.

Általában a család egyik tagja (leginkább az apa) megy elsőként, s a megteremtett otthon után csatlakoznak hozzá a többiek. Kevesen gondolnak azonban bele, milyen rejtett nehézségekkel jár az a helyzet, amikor az édesapa dolgozik egy jó munkahelyen, a gyerekek óvodába/iskolába járnak, az édesanya viszont sokszor egyedül, céltalanul él egy idegen országban.

Azt is látni, hogy el lehet jutni arra a szintre, amikor az új még idegen, a régi meg már idegen. A kiköltözés után a hazajövetel is hasonló érzéseket kelthet bennünk. Az ünnepek alatti hazalátogatás — turistáskodás — során az emlékek gyakran megszépülnek, és ezt általában nagy csalódás követi, mert már nem azt találjuk itthon, amire emlékezünk.

A kintlétet azzal lehet meghosszabbítani, ha a bevétel egy részét hazaküldjük, hiszen mindig találunk valami ürügyet, például valami javítani- vagy felújítanivalót, amire még elő kell teremteni az anyagi hátteret. Így viszont lassan állandósul az az átmenetinek vélt érzés, hogy egyelőre nem mehetünk haza.

Az is látszik, hogy a nagy kivándorlás miatt az itt maradt fiatalok — akik nem akarnak menni — elveszítették barátaikat, társas kapcsolataikat, s a kiköltözőkhöz hasonlóan ugyanúgy megtapasztalják az egyedüllét érzését. Mindez új pszichológiai helyzeteket szül, melyek már nem csak az idősebb korosztály elmagányosodásával járhatnak.

Végezetül csak azt tudnám mondani, hogy mindenkinek élnie kell azokkal a lehetőségekkel, amelyek pozitívan hatnak az életére, s noha kétszer nem léphetünk bele ugyanabba a folyóba, a döntéseink terhe alatt is változtathatunk célt, motivációt.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Lélekbúvár rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A (külföldi) kerítés és a (külföldi) kolbász kapcsolata
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2019.11.10.
  • LXXIV. évfolyam 45. szám
A (külföldi) kerítés és a (külföldi) kolbász kapcsolata
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2019.10.31.
  • LXXIV. évfolyam 43. szám
Facebook

Támogatóink