75 éve történt…

75 éve történt…

A II. világháborúról és annak áldozatairól tartottak tudományos konferenciát november 22-én Magyarkanizsán, a Regionális Szakmai Pedagógus-továbbképző Központ épületében. A rendezvényt, melyen számos neves történész vett részt, a Délvidék Kutató Központ szervezte, támogatója pedig Magyarkanizsa Önkormányzata volt.

A történelem még ma is tele van ellentétes állításokkal, még háromnegyed évszázad után is vannak fel nem fedett információk. Az ilyen konferenciák pedig kiváló lehetőséget nyújtanak arra, hogy fény derüljön az európai kontinens és az egész világ egyik legsötétebb időszakának egyes eseményeire.

— Az ilyen tudományos konferenciák a nemzetek közötti megbékéléshez is hozzájárulnak — emelte ki köszöntőjében Fejsztámer Róbert, Magyarkanizsa polgármestere. Mint mondta, hetvenöt év távlatából sem kopik el annak a mondatnak a jelentősége, hogy nekünk, magyaroknak és szerbeknek itt nem egymás mellett, hanem közösen kell együtt élnünk. Az önkormányzat kinevezett egy vegyes bizottságot is, mely objektív tények és számadatok felkutatásával próbál hozzájárulni ahhoz, hogy tisztázódjanak a történelmi félreértések, melyek a két nemzet között esetlegesen máig feszültséget tudnának gerjeszteni.

Dr. Forró Lajos, a Délvidéki Kutatóintézet elnökhelyettese Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsa község területén címmel tartott előadást. A történész 1992 óta foglalkozik a témával, először 1995-ben jelentette meg kutatási anyagát könyv formájában. Tanulmányát 1997-ben átdolgozta és kibővítette. Az 1944/45-ös magyarkanizsai, martonosi és adorjáni történésekről szóló tanulmánya levéltári adatokat, szemtanúkkal folytatott beszélgetéseket és fotóanyagot is tartalmaz. Magyarkanizsa községben hetvenöt évvel ezelőtt történtek azok a megtorlások, amelyek a magyarokat érték a II. világháború után — emelte ki dr. Forró Lajos. Mint mondta, nem lehet és nem is szabad áldozatok és áldozatok között különbséget tenni.

— Magyarkanizsa területén öt jelöletlen tömegsír van, de ismeretlen helyeken is vannak sírok, hiszen a hozzátartozók kilopták a holttesteket, és ismeretlen helyen temették el őket, mert nem merték őket a temetőben hagyni. Ezeknek az áldozatoknak sehol nem szerepel a neve, jeltelen sírokban vannak a töltések mellett, az erdőben vagy a Horgosi Csárda mögött. Ezen a területen a szerbeken és a magyarokon kívül számos más áldozatot is követelt az akkori partizán hatalom és az azt megelőző magyar impérium. Zsidók is meghaltak, a partizánok áldozatai között pedig a magyarok mellett a németeket is és a királypárti szerb lakosságot is súlyos retorziók érték. A különleges partizánalakulat, az OZNA pedig nemcsak a magyarok ellen követett el atrocitásokat, hanem Szerbia-szerte hajtott végre törvénytelen gyilkosságokat. A történelemben áldozatok és áldozatok között egyenlőséget kell tenni, nincsenek jók és rosszak. Mindenkiről egyformán kell emlékezni, nemzetiségre való tekintet nélkül. Nem lehet úgy lezárni a közös múltat és elkezdeni egy közös jövőt, ha még vannak olyan tüskék, hogy egyeseknek a nagyapja jelöletlen tömegsírban nyugszik. Az OZNA alakulatai hetvenöt évvel ezelőtt törvénytelenül, mindenféle bírósági ítélet nélkül, november 20-án Horgoson, 21-én Martonoson, 22-én pedig Magyarkanizsán likvidálták az embereket. Ők azóta jeltelen tömegsírokban vannak elásva. Ezeket az eseteket fel kell tárni, az áldozatokat pedig tisztességgel el kell temetni. Már nem bosszúról vagy felelősségre vonásról beszélünk, hanem végtisztességről. Egy ellenség addig ellenség, amíg fegyver van a kezében, ha megsebesül, akkor sebesült, ha fogságba esik, akkor ember, ha meghal, akkor már áldozat. Itt már nem lehet különbséget tenni.

A történész szerint a magyarkanizsai szabadságemlékmű egyoldalú, melyre további neveket kellene felírni, hiszen magyar, szerb és zsidó nevek is hiányoznak róla, s minden áldozatnak joga, hogy emlékezzenek rá. Mint mondta, ezeket a neveket fel kellene ott tüntetni, vagy készíteni egy olyan emlékművet, amelyen minden áldozat neve szerepel. Ekkor lehet majd lezárni a múltat, és előretekinteni.

Dr. Forró Lajos tagja a magyar—szerb történelmi megbékélés jegyében megalakított Magyar—Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság magyar tagozatának. Lapunknak azt nyilatkozta, hogy a bizottságnak egy ideje már nem volt ugyan ülése, de egyéni kutatások azért folyamatban vannak.

— Azt látom, hogy egy kicsit megrekedtünk, viszont nincs lezárva a történet, hiszen egy kutatást nem is lehet lezárni. A bizottságnak a létezése fontos, hiszen így sok ajtó megnyílik előttünk. Bejutottam az újvidéki levéltárba, betekintést kaptam a levéltári anyagokba. Fontos, hogy a vegyes bizottság továbbra is működjön, ám a jelentősebb projektumokra ösztöndíjakat és újabb kutatási lehetőségeket kellene adni, pénzt kellene mögéjük tenni. Erre lett volna jó a bizottság, mert nyilván a fiatal kutatók is azokat a területeket választják, amelyekhez tudnak ösztöndíjat nyerni, hiszen kevés olyan ember van, mint én, aki családi érintettség okán döntöttem el, hogy ezzel fogok foglalkozni.

— A magyarok és a szerbek közötti ellentét egészen a török korszakig vezethető vissza, hiszen előtte a Balkán-félszigeten, illetve Közép-Európában a két nép között rendkívül jó, dinasztikus kapcsolatok is kiépültek — hallottuk Kávai Szabolcstól. — A törökök után, a Rákóczi-szabadságharc idején már a Habsburgok ugrasztották egymásnak a két népet, majd következett az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, amikor a Délvidéken szintén óriási tragédiák történtek. Az I. világháborút követő trianoni békeszerződés megkötése után 400 000, más adatok szerint 460 000 magyar került az új délszláv államba. A legtöbb magyar Bácskában élt, közülük rögtön mintegy 40 000 volt kénytelen közvetett vagy közvetlen kényszerítő hatás miatt elhagyni a szülőföldjét. Bácskában az 1930. évi népszámlálási adatok szerint a lakosság 38,2 százaléka volt magyar, a szerbek, a horvátok és a bunyevácok együttes aránya pedig 32,2 százalékot tett ki.

A magyar királyi honvédség csapatai 1941. április 11-én lépték át a volt magyar—jugoszláv határt, hogy fennhatóságuk alá vonják Bácskát, a Muraközt és a Baranyai háromszöget. Magyarország ezzel csatlakozott a felbomló délszláv állam ellen indított támadáshoz. Az ezt követő időszak bácskai eseményeiről Kávai Szabolcs elmondta, hogy ami 1941-ben történt, azt sem felszabadulásnak, sem megszállásnak nem szabadna nevezni. Ahogyan 1918-ban a szerb csapatok bevonulását a bácskai, baranyai és bánsági szerb, illetve délszláv lakosság többsége felszabadulásként élte meg, úgy 1941-et is a bácskai magyarság. Ezért az 1918. és az 1941. évi, valamint az 1944/45-ös óriási fordulatokra a történészek többsége inkább az impériumváltás szót tartja elfogadhatónak, mivel ez egy semleges, politikamentes meghatározás. 

A világégések nemcsak a népek és a nemzetek történelmét határozzák meg, hanem a magánemberek sorsára is hatással vannak. Ilyen volt dr. Dömötör Miksa zsidó származású gyermekgyógyásznak, Magyarkanizsa egykori főorvosának az életpályája is. Tragikus sorsáról dr. Fejős Sándor tartott beszámolót. Dr. Srđan Cvetković belgrádi történész a különleges partizánalakulat, az OZNA irataiba nyújtott betekintést előadásában. Molnár Tibor Az 1944-es megtorlást követő vagyonelkobzási és holttá nyilvántartási eljárások a Zentai Járásbíróság gyakorlatában címmel tartott előadást. A tudományos konferencia keretében levetítették Zorica Marinković Teško ispričana priča című filmjét, mely az OZNA szerbiai gyilkosságairól és Stevan Savić őrnagy meggyilkolásáról szól, valamint dr. Forró Lajos alkotását a magyarok elleni atrocitásokról, mely Horgos szemszögéből mutatja be a történteket.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

75 éve történt…
Riport
75 éve történt…
Riport
Facebook

Támogatóink