* Mi történt 1956. október 23-a előtt? Hogyan jutott el a lázadásig a magyar nemzet?

— 1945-ben állt be a magyar nemzet életében egy olyan új helyzet, amilyennel korábban talán csak 1919-ben találkozott. Egy vesztes háború, teljes felfordulás, szovjet katonai megszállás, majd egy párt egyre arcátlanabb előrenyomulása, holott akkor hivatalosan még többpártrendszerről volt szó. Ekkor már a szovjet hatalom diktált, és nyilvánvalóan a számára kedves pártot, a kommunista pártot támogatta. Azért kezdetben még tartottak szabad választásokat is, melyeket toronymagasan a kisgazdák nyertek meg, az úgynevezett szalámitaktikával azonban idővel sikerült elérni, hogy csakis a kommunista párt legyen a vezető szerepben. Később hivatalosan is megtörtént az egypártrendszerre való áttérés, és innentől kezdve csak azok juthattak szóhoz, akik a kommunista ideológiát követték. Az arisztokráciát elüldözték, akit életben hagytak, azt elhurcolták a Szovjetunióba, csak a legszerencsésebbek tudtak elmenekülni. A nagypolgárság megszűnt, az értelmiséget ellehetetlenítették, a parasztságot állami gazdaságokba kényszerítették, kialakult a totális diktatúra. Ehhez pedig hozzátartozott az a teljesen ostoba ideológia, amely elvárta, hogy mindehhez mosolyogva tapsoljon a magyar nép úgy, hogy közben éhezett, a boltok üresek voltak, mindenért sorba kellett állni. Eközben pedig azt kellett harsogni, hogy a magyarok milyen jól élnek, felszabadultak, és éljen a dicső Szovjetunió! Sztálin — legjobb „tanítványával”, Rákosi Mátyással együttműködve — teljesen rátelepedett a népre.

* Mi volt az a szikra, amely kirobbantotta a forradalmat?

— Ez érdekes kérdés. Sokszor fel szokták vetni, hogy biztosan valami dominóeffektus történt, de nem. 1848-ban Európában forradalom forradalmat követett — az más kérdés, hogy mi, magyarok tartottunk ki a legtovább. 1956-ban erről szó sem volt. Volt egy felkelés Kelet-Berlinben 1952-ben, de azután minden elcsendesedett. Lengyelországgal viszont összefüggésben voltunk. Ott már voltak jelek 1956-ban, mintegy mutatván, hogy a lengyel nép nem kívánja a rá kényszerített életformát, de az események ott nem jutottak el abba a fázisba, mint Magyarországon. 1953-ban Hruscsov került vezető pozícióba, és az emberek egy része ezt úgy értelmezte, hogy Sztálin halálával majd egy jobb világ jön. Alapjában azonban nem változott semmi a rendszerben: a kommunizmus kommunizmus maradt, a diktatúra pedig diktatúra. Azt kérdezte, mi volt a szikra. Nem tudom. Ez valóban valami megmagyarázhatatlan csoda lehetett. Szerintem a magyarság 1956 októberében jutott el arra a szintre, amikor már nem bírta tovább. A nyár folyamán Rákosi leváltása reménysugár volt, de lényegében megint nem változott semmi, és októberben elfogyott a türelem. Érdekes — és ezt mindig hangsúlyozom —, hogy akkor még élt az a generáció, amely emlékezett az 1945 előtti évekre, az akkori életre. A „normális” világra. Ezek az emberek, az akkori fiatalok még hordozták magukban az emlékeket egy másik világról. Egyszerűen elpattant bennük valami, nem bírták tovább elviselni a helyzetet. Ennyi történt, mást nem tudnék mondani.

* A forradalommal minden megváltozott. A forradalommal semmi sem változott. Melyik állítást tartja igaz(abb)nak hatvan év távlatából?

— Annyi változott, hogy akkor és ott a szovjet típusú kommunista-bolsevista rendszer kapott egy hatalmas arculcsapást, melyet azóta sem hevert ki. Érdekes, hogy azok, akik kommunista elkötelezettséggel szemlélték azokat a napokat, mindmáig idegesen reagálnak, ha 1956 szóba kerül. Onnantól kezdve tagadni kellett, hogy egy nép lázadt fel az ideológiák ellen, de azért tudták az igazságot. A világ szemében is megváltozott minden, mert a magyarság megmutatta, hogy köszöni szépen, de nem kér a rá kényszerített rendszerből. Olyan tekintetben viszont nem változott semmi, hogy a kommunizmus, a diktatúra ugyanaz maradt, sőt, ha lehet, még nagyobb brutalitás jellemezte. Aztán jött a kádári lagymatag világ, a „gulyáskommunizmus”, az „összekacsintós, vállrándítós” rendszer, mely sajnos teljes mértékben lélekromboló volt. Arra törekedett, hogy megszerettesse a kommunizmust a néppel. Azt hihetnénk, hogy ez nem sikerült, de sajnos felnőtt egy olyan generáció, amely már másként viszonyul a kommunista-bolsevista ideológiához, a szocializmushoz, és sokan hajlandóak voltak „hurokba hajtani a fejüket”. De ez már egy másik történet. Tehát összességében változott a módszer, és felnőtt egy olyan nemzedék, amely számára már „fogyaszthatóvá” vált a szocializmus. Akkor már nem volt olyan brutális jelenség, és az volt a lényeg, hogy ha valaki befogta a száját, akkor elevickélhetett valahogy. Ha hallgatott, vásárolhatott magának gépjárművet — természetesen Trabantot, Moszkvicsot, Zsigulit vagy Wartburgot —, háromévente el is mehetett egy kicsit Nyugatra a kék, kapitalista útlevéllel, és milyen jó is volt neki, mert az NDK-ban még ezt sem volt szabad… Szóval volt egy olyan képük, hogy milyen jól is élnek, és ha nem jártatják a szájukat, akkor ez majd így is marad. Mindenki boldog lesz, és senkinek sem kell éhen halnia. Ezt nevezem én igazi tragédiának a magyarság szempontjából, és mindig mondom, hogy a Rákosi-korszak a maga brutalitásával sokkal kevésbé volt káros a nemzetre nézve, mint a Kádár-korszak, mely ilyen módszerekkel „szerettette meg” a kommunizmust a magyarokkal.

* Összefoglalva: mi lenne az 1956-os események üzenete a mai magyarság számára? Ugyanazt üzeni az anyaországi és a külhoni magyaroknak is?

— Semmiképpen sem mondanám, hogy volna külön üzenet az anyaországi és az úgynevezett külhoni magyaroknak. Egészen egyszerűen azért, mert nem gondolom, hogy van ilyen meg olyan magyar. Finoman szólva is szerencsétlen ez a felosztás. Most ön is így tette fel a kérdést, de jól tudom, miért: mert ez a megszokott elnevezés. Ez az elvárás, és százból kilencvenkilenc ember így is fogalmaz majd. Hozzászoktattak bennünket a felosztáshoz: van Budapest, van vidék, van külhon… Ön Szabadkáról hívott fel telefonon engem, én Pécsett válaszolok a kérdésekre, de válaszolhatnék Szegeden is vagy bárhol. Mitől lesz egy szegedi „belhoni” és egy szabadkai külhoni? Érezzük ennek a furcsaságát. De ehhez szoktatott hozzá bennünket mind a Rákosi-, mind a Kádár-féle rendszer. 1956 viszont éppen azt mutatta meg, hogy a magyarság egységes. El szoktuk felejteni, hogy bár nincsenek pontos adataink, de tudjuk, hogy legalább annyi halottja, hőse, mártírja volt az 1956-os eseményeknek Erdélyben például, mint Budapesten. Nyíltan támadták ott a magyarságot. A Tito-féle Belgrád már más utat választott. Eleinte még tetszett is Titónak, hogy az a Budapest, amely addig sztálinista hangokat hallatott, és kígyót-békát kiabált rá, most egyszerre fellázadt, és a rendszer ellen fordult. Azt azonban nem kell önöknek magyaráznom, hogy Tito gyűlölte a magyarokat, és nem habozott Nagy Imrééket kiadni az oroszoknak, hiába kértek menedékjogot a jugoszláv követségen. Tito örült, amikor a szovjet hatalom leverte a magyar felkelést. A magyarok azonban Magyarországon kívül is ugyanúgy lelkesedtek, szurkoltak Budapestnek, mint például ma, ha valamilyen sporteseményről van szó. Én úgy gondolom, hogy ez így természetes, ha a magyar a magyar csapatnak szurkol. Ki kell mondanunk: minket, magyarokat nem szoktak szeretni, de ehhez hozzá kell szoknunk, és meg kell értenünk, hogy nekünk is vannak érdekeink, gondolataink. A „ha csendben vagyok, túlélek” felfogásnak, melyet annyi évtizeden át próbáltak belénk nevelni, 1956 adta a legnagyobb pofont.