Csukás Istvánra emlékezünk

 Csukás Istvánra emlékezünk

Az alábbi összeállításunkkal a nemrégiben elhunyt Csukás István (1936—2020) íróra, költőre emlékezünk, aki olyan feledhetetlen mesehősökkel ajándékozott meg kicsiket és nagyokat, mint Süsü, a sárkány, Pom Pom, Mirr-Murr kandúr, Bagaméri, aki a fagylaltját maga méri, Oriza-Triznyák vagy éppen a nagy ho-ho-horgász. Kedves kis hősei által tovább él bennünk…

UGRIFÜLES, AZ ILLEMTANÁR

Miért köszönjünk? Hogyan köszönjünk?

 

Nagy kopácsolás hangja szállt a réten, ami kiverte az álmot Tüskéshátú szeméből.

— Ejnye, mi az! — morgott álmosan. — Mi ez a nagy kopácsolás?

Nézett jobbra, nézett balra, s meglátta a legkisebb Ugrifülest, amint épp egy nagy táblát szögelt az ajtaja fölé.

Odaballagott, s kíváncsian megkérdezte.

— Mit csinálsz, Ugrifüles? Mit szögelsz? Mit kopácsolsz?

— Nem jó! — mondta szigorúan Ugrifüles.

— Mi nem jó? — csodálkozott Tüskéshátú.

— Az nem jó, ahogy kezdted! Először a köszönéssel kell kezdeni! Ha találkozunk valakivel, először köszönni kell! Borzasztó, hogy mennyire nem ismeritek az illemszabályokat! Borzasztó! Éppen ezért határoztam el, hogy megnyitom az illemiskolámat. Éppen ezért szögeztem ki ezt a táblát.

— Aha! — mondta Tüskéshátú. — És hogyan kell köszönni? És mit kell mondani?

Ugrifüles abbahagyta a kopácsolást, és felemelte az ujját. Most éppen olyan volt, mint egy tanár, mint egy illemtanár.

— Figyelj!

Majd nagy levegőt vett, és egy szuszra sorolni kezdte:

— Barátsággal köszöntelek, szívélyesen üdvözöllek, szervusztok, szia, csaó, jó reggelt, jó napot, jó estét, kezét csókolom, viszontlátásra, adj’ isten, tiszteletem, agyő, pá, mély hódolatom, alázatos szolgája, ég áldjon, béke veled, itt a kezem, nem disznóláb, csapj bele!

Majd megint levegőt vett, mert teljesen kifulladt.

— Mi az, amit itt egy szuszra elsoroltam? Ha egy csomó kifejezést ma már nem is használunk, mert idejét múlta, mindenki számára világos, hogy köszönésről, üdvözlésről van szó! Ezek közül bármelyiket választhatod!

Tüskéshátú elgondolkozott.

— Azt választom, hogy mély hódolatom!

— Jól választottál, főleg akkor mondd, ha velem találkozol! — nevetett Ugrifüles. — De figyelj tovább!

— Figyelek, vagyis csupa fül vagyok! Meg tüske!

— Mikor szoktunk köszönni? Ha valakivel vagy valakikkel találkozunk, vagy ha elválunk, elbúcsúzunk! Világos! Egyedül nem szoktunk köszöngetni, ugyebár?

— Értem — bólogatott Tüskéshátú. — A köszönéshez legalább ketten kellenek!

— Nem is hinnéd, hogy a köszönés milyen réges-régi szokás! Úgy is mondhatnám, hogy a legelső illemszabály! És mennyi-mennyi változata volt, és van! „Ahány ház, annyi szokás!” — tartja a közmondás.

— Hát nem mindenhol egyformán köszönnek? — csodálkozott Tüskéshátú.

— De nem ám! Csak az az egyforma, hogy köszönnek! A legelső üdvözlés valami olyasféle lehetett, hogy amikor két vadászó ősember meglátta egymást, nagyot rikkantottak, és egymás felé lengették üres tenyerüket! Ez az üdvözlés mai nyelvre lefordítva azt jelentette: Örülök a találkozásnak, barátságos a szándékom, láthatod, hogy üres a tenyerem! Nincs benne fegyver!

Tüskéshátú rögtön felemelte az üres tenyerét.

— Így? Így köszöntek az ősemberek?

— Valahogy így. Folytatom! Vagy itt van például a kalapemelés! Ez a szokás onnan ered, hogy az ókorban, vagyis nagyon régen, a rabszolgáknak kopaszra volt nyírva a fejük, s a fejfedőt felemelve, ezt meg kellett mutatniuk! Ez a két mozdulat ma is ismerős, a kézemelés és a kalapemelés! Később köszöntő szavakat is mondtak hozzá. Mint például ezt, hogy itt a kezem, nem disznóláb!

— Persze, hogy nem disznóláb! — nevetett Tüskéshátú.

— Ne nevess, mert a disznóláb nem azt jelentette, hogy disznóláb! Hanem a kovás pisztolyt vagy puskát hívták disznólábnak! És ez a mondás azt jelentette, hogy nincs nálam fegyver! Pfű! Pihenjünk egyet. Utána folytatom!

 

 

 


 

TÓNI, A PÓNI
 
Póniéknál nagy az öröm,
született két kiscsikó!
Egyik lány, a másik fiú,
s mind a kettő póniló.
Bözsi, a lány, otthon maradt,
Tóni póni futkosott:
„Vár a világ! Nekem bármit
mondhatnak az okosok!”
 
El is indult, ugrándozva
egy nagy szántóföldre ért,
megállt, s nézte kíváncsian:
nagy ló húzta az ekét.
Néz a gazda: „Ni, egy póni,
mégpedig egy kiscsikó!
Gyere szépen itt mellettünk,
figyeld, hogy szánt a pejkó!”
Tóni figyelt, aztán így szólt:
„Most már továbbmegyek én,
vár a világ! Meg kell néznem,
mi van a hegy tetején!”
Hegy mögött volt egy iskola,
udvarán a gyerekek
kiabáltak: „Gyere, póni,
ha a cukrot szereted!”
Tóni cukrot ropogtatva,
mosolyogva elköszönt:
„Vár a világ! Meg kell néznem,
mi van lent és odafönt!
Fent már voltam, lent már voltam,
elindulok most jobbra!”
Így is tett, és rátalált
egy tisztáson egy sátorra.
Tóni ámult: mennyi állat,
majom, teve, oroszlán!
Ez kézen áll, az meg csak ül
a sarokban, mogorván.
Esteledik, Tóni érzi,
hogy a lába elfáradt.
Merre menjen? Követi a
hazatérő birkákat.
Póni mama mosolyogva
szól: „A csikóm mit látott?”
Tóni büszkén így válaszol:
„Láttam a nagyvilágot!”
 

 

 

MIRR-MURR KALANDJAI

Mirr-Murr, a gólkirály

 

Egy pamutgombolyag gurult be a szobába a félig nyitott ajtón. Mirr-Murr, a kandúr szaladt utána, rugdosta, és teli torokból kiáltozott:

— Passzold le! Lődd kapura! Góóól!

A kiscsacsi kíváncsian nézte a virágtartóról. Előrehajolt, hogy jobban lásson, de Mirr-Murr nem törődött vele, folytatta a rugdosást és az ordítozást.

A kiscsacsi nem bírta tovább a hallgatást, megkérdezte:

— Mit csinálsz, Mirr-Murr?

Mirr-Murr foghegyről válaszolt:

— Focizok! Én vagyok a gólkirály!

A kiscsacsi nem értette egészen, de nem akart teljesen tudatlannak látszani, és bólintott. Nagyon szeretett volna játszani ő is, de Mirr-Murr olyan fölényesen viselkedett! „Gólkirály! — gondolta magában. — Én még sosem voltam gólkirály!”

Megvárta, míg Mirr-Murr közelebb jön, és megkérdezte:

— Ezt ketten nem játszhatják?

— De — felelte Mirr-Murr —, te leszel a közönség.

— Jó — mondta örömmel a kiscsacsi. — Mit csináljak?

— Maradj a helyeden, és kiabálj! — felelte Mirr-Murr.

— Mit kiabáljak? — kérdezte a kiscsacsi.

Mirr-Murr türelmetlenül válaszolt:

— Hát azt, hogy: passzold le! Meg: lődd kapura! Meg: góóól! Ennél egy kicsit ugrálhatsz is. Most támadásba lendülök! — folytatta Mirr-Murr, és újra elkezdte rugdosni a pamutgombolyagot, rohangált vele ide-oda a szobában.

A kiscsacsi meg elkezdte kiabálni, hogy: „Passzold le! Lődd kapura! Góóól!” — és ugrált a virágtartón.

„Egészen érdekes játék ez! — vigasztalta magát. — Majd jól megfigyelem, és legközelebb én leszek a gólkirály!”

A sok rugdosástól a pamutgombolyag kezdett meglazulni, a szál vége kicsúszott. A kandúr azonban annyira beleélte magát a játékba, hogy nem vette észre. És bizony, egyszer csak teljesen kibomlott a gombolyag, és Mirr-Murr belegabalyodott. A szál rátekeredett mind a négy lábára, hogy moccanni sem bírt.

A kiscsacsi nem értette, de azért lelkesen kiabált:

— Passzold le! Lődd kapura!

Mirr-Murr megzavarodva ráncigálta az összekuszálódott pamutot, szeretett volna kiszabadulni, de csak annál jobban belegabalyodott.

A kiscsacsi tele torokból biztatta:

— Góóól! — És egy kicsit ugrált hozzá.

Mirr-Murr nagyon dühösen nézett, s rámordult a kiscsacsira:

— Samu! Hagyd már abba ezt a buta kiabálást!

A kiscsacsi megsértődve elhallgatott. „Így is jó — gondolta magában —, én el is hallgathatok!” — és nézni kezdte a csillárt.

Mirr-Murr egyre dühösebben rángatta, húzgálta a pamutot, de nem tudott belőle kiszabadulni. Végre fáradtan, csüggedten leült a földre.

A kiscsacsi odapillantott, de aztán tüntetően újra a csillárt kezdte bámulni.

Mirr-Murr vékony, könyörgő hangon megszólalt:

— Hm. Segíthetnél. Hallod?

A kiscsacsi ránézett.

— Úgy gondoltam — folytatta Mirr-Murr —, hogy megkereshetnéd a szál végét.

A kiscsacsi megsajnálta. Olyan ügyefogyott volt a kandúr képe! Lemászott a virágtartóról, és keresgélni kezdte a szál végét.

— Megvan! — szólt.

— Bogozd ki — kérte Mirr-Murr.

— Legközelebb, ugye, én is lehetek gólkirály? — kérdezte a kiscsacsi, és kibogozta Mirr-Murrt.

Mirr-Murr ránézett, hogy nem csúfolódik-e, de a kiscsacsinak nagyon barátságos volt az arca.

— Igen — mondta Mirr-Murr —, legközelebb te leszel a gólkirály. Én pedig — csillant fel a szeme — Gólzsák leszek, a híres kapus!

Egymásra nevettek, majd Mirr-Murr sietve összenyalábolta a pamutot, és kiszaladt vele a szobából.

 

 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Jó Pajtás rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

 Csukás Istvánra emlékezünk
Jó Pajtás
  • 2020.05.10.
  • LXXV. évfolyam 19. szám
 Csukás Istvánra emlékezünk
Jó Pajtás
  • 2020.05.02.
  • LXXV. évfolyam 18. szám
Facebook

Támogatóink