''Mindig tudtam, mi a dolgom”

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

''Mindig tudtam, mi a dolgom”

- A szerző fotójaBeszélgetés a csókai Engi Lászlóval, aki januárban töltötte be a 85. életévét Rábén születtem 1924. január 23-án, Óbébán kereszteltek, ami most Romániához tartozik - kezdte a történetet a 85 éves csókai Engi László, Laci bácsi, miközben helyet foglalt a könyvespolcokkal kör...

- A szerző fotója

Beszélgetés a csókai Engi Lászlóval, aki januárban töltötte be a 85. életévét
Rábén születtem 1924. január 23-án, Óbébán kereszteltek, ami most Romániához tartozik - kezdte a történetet a 85 éves csókai Engi László, Laci bácsi, miközben helyet foglalt a könyvespolcokkal körülbástyázott íróasztala mögött. Minden a keze ügyében volt, ami a mondanivalója alátámasztásához szükségeltetett: régi újságok, kivágott cikkek, iratok, könyvek... Időnként, amikor megszakította elbeszélésének folyamát, elém tett egy-egy szöveget, vagy felolvasta azt a részt, amelyet fontosnak tartott.
- A szüleim kübekháziak, apám borbély volt, átjött Rábéra, meghúzták a trianoni határt, itt maradt. Odaát volt nyolc hold földjük. Én Kübekházán jártam óvodába, még most is emlékszem azokra a versekre, amelyeket akkor tanultam. Hétfőn édesanyám átvitt, hol a hátán, hol gyalog, szombaton a nagybátyám biciklivel lehozott a határra, átkiabált a ''granicsárok”-nak, hogy sógor, itt a gyerök! Dobro, dobro, mondták azok, én pedig mentem hazafelé. Otthon meghallgatták az óvodai verseket, de az ablakokat be kellett csukni, mert annak például, amit március 15-e alkalmából tanultunk, az volt a vége, hogy vissza kell szerezni nagy Magyarországot. Elmondom az egészet, ha akarja!
Rábén jártam iskolába, a négy osztályban öt tanítóm volt, mert abba a faluba büntetésből kerültek a tanítók. Nekem az apám akkor még nem engedte, hogy Kikindán folytassam a tanulmányaimat, azt mondta, nincs rá pénz, majd ha megváltozik a rendszer. Apám könyvtáros volt a Gazdakörben, nagyon sokat olvasott. Én a névnapomra mindig könyvet kaptam, csokoládét soha. Édesapám lehúzta az asztal fölé a petróleumlámpát, egymással szemben ültünk, és olvastunk. Vasárnap kiült az utcán a padra, körégyűltek páran, és ő elmesélte az olvasmányait, szinte szóról szóra. Végül Szegeden végeztem el a polgárit, majd a német megszállás alatt Kikindán a gimnáziumot. Engem is ajánlott az igazgató, hogy fejezzem be a tanítói C tanfolyamot. Az első állomáshelyem 1944-ben Jarkovac (Árkod) volt a szécsányi községben. Szörnyen éreztem magam, mert alig tudtam szerbül. Később dolgoztam Padén, Oroszlámoson, Törökkanizsán... 1950-ben lettem igazgatója a csókai általános iskolának, melyhez Terján és Macahalma tartozott. A negyedik osztályt kaptam meg, 47 diákkal. Tudja, Bánátban kevés tanító volt, sokat írtam erről.
Laci bácsi itt előkereste a témával kapcsolatos írásait. A megsárgult papírlapokról sorolta az adatokat, amelyekből előttem is kibontakozott az akkori tanügy helyzete. Arra a kérdésemre, hogy ezeket, a tanulmánynak is beillő összefoglalókat hol jelentette meg, meglepődve hallottam a választ: Sehol. Én ezeket csak magamnak és a fiókjaimnak írom. Aztán arra biztatott: ha szükségem van bármilyen újságcikkre Csókáról és környékéről, vagy akár Bánátról, nyugodtan forduljak hozzá, mert ő évtizedek óta mindent összegyűjtött. Megtudtam, volt tanfelügyelő és ifjúsági vezető, korteskedett B. Szabó György képviselővé választásának az idején, majd rátértünk a művelődési életre. Itt kell megjegyeznem, hogy Engi László továbbra is aktív tagja a Móra Ferenc Művelődési Egyesület Rákóczi férfikórusának.
- 1951-ben megalakítottuk Csókán a József Attila Kultúregyesületet, nagyon jó gárda jött össze. Az egész tanítóság benne volt, a mostaniak közül alig jár be valaki az egyesületbe. Remek színdarabokat adtunk elő, Bori Imre volt a dramaturg, én rendeztem. Erről is mindent leírtam, dokumentáltam, megvan, hogy mikor melyik előadást állítottuk színre, kik szerepeltek benne. Komoly jelmeztárral rendelkeztünk, még zongorával is. Mindez eltűnt, amikor később kiebrudaltak minket. A mi előadásainkon telt ház volt, még a balkonon is ültek, a szerb színdarabokon alig négy-öt sort töltöttek meg a nézők. Behívattak az illetékes helyre, és azt javasolták, olvasszuk össze a szerb meg a magyar kultúregyesületet, de én ezt nem tartottam jó ötletnek. Raportra mentem a járásba is, ahol azt állították, megosztom a falut, az ifjúságot. Kihelyeztek Jázovára (Hódegyháza), az ottani hatosztályos iskola igazgatójának. Abban a faluban is megalakítottam a Petőfi Sándor Kultúregyesületet, kosárlabda-, kézilabda- és focicsapatot hoztam létre. Hat évig voltam ott, majd visszahoztak Csókára. A gyárba kerültem, a beszerzési osztályt vezettem, onnan mentem nyugdíjba 25 év után. Rengeteget utaztam, egész Európát bejártam. Ez az én választásom volt, ugyanis a tanítástól nem tiltottak el, de a gyárban többet fizettek. A művelődési élethez sohasem lettem hűtlen, a vállalatban is a kultúrtanács tagja voltam, több mint egy évtizeden át zsűriztem a községi szavalóversenyeken. 1969-ben a fiatal egyetemistákkal, köztük Simon Pistával, megalakítottuk a Móra Ferenc Művelődési Egyesületet. Ebből is rengeteg gondunk adódott, de kitartottunk. Ezt csak azért mesélem el, mert 1988-ban eljutottunk oda, hogy a magyar kultúregyesület szerbül tartotta meg az évi közgyűlését. Erről is van dokumentumom. Megőriztem. Amikor szóvá tettem, azzal torkoltak le, hogy nem mindenki érti a magyar nyelvet. Egy magyar művelődési egyesületben! Egyébként a Móráról is rengeteg anyagom van, az első időszaktól kezdve egészen napjainkig.
Engi László életében jelentős szerepet játszott a sport. Már tizenhat évesen beveszik szülőfaluja első szenior focicsapatába. A nagykikindai gimnázium diákjaként megpróbálkozik a labdarúgással, a kézilabdával és a gyorskorcsolyával. A kosárlabdával a hadseregben ismerkedett meg, és ez lett a kedvenc sportága. A csókai iskolában kosárlabdaszakkört hozott létre. Már a következő évben létezik férfi- és női csapat is, ő regisztrálja a Proleter kosárlabdaklubot. Edzői munkájának köszönhetően a tartományi kosárlabda-bizottság tagja lett, és más tisztségeket is betöltött, számos elismerést kapott. Kiemelkedő játékosa volt a csókai tekeklubnak és rendszeres versenyzője a községközi munkás sportjátékoknak.
- Fehér Kálmán regényében, az Összjátékban én vagyok a főnök, az edző - mesélte Laci bácsi, miközben okleveleket, érmeket, plaketteket rakott elém. Lassan megtelt az asztal, a kismagnómat úgy kellett kikeresnem a tömérdek holmi alól.
- Mindenre vissza tudok emlékezni. Most is el tudom mondani, hogyan álltak sorban Rábén a házak, melyikben ki lakott, csak a nevekkel vagyok bajban, azok nem mindig jutnak az eszembe. Továbbra is írogatok, sokat olvasok, most éppen az Így élt sorozatból a Rákóczi Ferencről szóló kötetet. Járok a könyvtárba is, előfizetője vagyok a Magyar Szónak, amelyet már Szabad Vajdaságként is olvastam, minden szerdán megvásárolom a Hét Napot. Én vagyok a legidősebb tűzoltó is Csóka községben, 1942-ben tagosodtam be az egyesületbe.
Arra a kérdésemre, hogy jár-e az orvoshoz, Laci bácsi igennel válaszolt, de nem részletezte, úgy tűnt, erről a témáról nincs sok mondanivalója. Miközben megjegyezte, hogy nagyon örült a látogatásomnak, és megkért jöjjek el máskor is egy kis beszélgetésre, fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy jelenleg nem tagja egyetlen pártnak sem.
- Kiábrándultam a pártokból, éppen ezért egyetlen magyar pártba sem léptem be. Pedig magyar vagyok, de nem melldöngetős magyar. Ahol kellett, mindig segítettem, csináltam, amit jónak láttam, mert tudtam, hova kell állnom és mi a dolgom. Még most, 85 évesen is tudom.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink