„Víz vitte, víz hozta”

„Víz vitte, víz hozta”

Sorsunk megszámlálhatatlan szállal kötődik eseményekhez, mások életéhez, s olyan helyekhez, ahol sohasem jártunk. Ezt igazolja az országot ért katasztrófa, az árvíz, pontosabban a vele kapcsolatos történet, amelyet a hetven év körüli hölgy mondott el.

— Még túl frissek az események, de sietek, hogy idejében elmeséljem, a sors ugyanis furcsa: másodpercek is megváltoztathatják életünket — mondja az asszony csillogó szemmel, miközben gyengéden megsimogatja a fiatal párt ábrázoló fényképet. — Szívemből kívánom, hogy ennek a történetnek olyan folytatása legyen, mint amilyennek indult. Mert olykor megtörténik, hogy az élet ad is annyit, amennyit elvesz...

Nem tudom, hogy nevezhetem-e sorstörténetnek, de a víz, pontosabban az árvíz, a felbőszült természet ereje annyira megpecsételte családunk életét, hogy a minap történteket nem könyvelhetem el egyszerű véletlennek. Úgy érzem, hosszú idő után az élet igyekszik kárpótolni a családomat.

Szabadka környékéről származom, bennünket nem fenyeget árvíz. Nem csoda tehát, hogy sokan — főleg mi, idősebbek — úszni sem tudunk. Régen is volt szolidaritás, tudtuk, mit jelent segíteni azokon, akik bajba kerültek. Amikor a hatvanas években a Duna felmérhetetlen károkat okozott Bezdán, Apatin stb. környékén, innen is tömegesen, szervezetten mentek az önkéntesek gátakat emelni, menteni. A fiam négy-, a lányom mindössze kétéves volt, amikor a férjem az árvíz sújtotta területre utazott. Említettem, ugye, hogy mi, itteniek sokan még úszni sem tudtunk, és az illetékesek akkor azt mondták, hogy ez vezetett a férjem halálához. A hivatalos jelentésben ugyanis az állt, hogy a homokzsákok rakodása közben a megáradt, örvénylő Dunába csúszott, és nem tudták idejében kihúzni. Két nap múlva találták meg a búvárok, majdnem egy kilométerre attól a helytől, ahol a vízbe esett.

Egyedül neveltem fel a két gyerekünket, igaz, a férjem után kaptak valamennyi nyugdíjat. Sosem mentem újra feleségül senkihez, a megboldogult párom gyermekkori szerelmem volt, eszembe se jutott máshoz tartozni.

Tisztességes, becsületes embereket neveltem a két gyerekemből, igyekeztem megadni nekik mindazt, ami erőmből tellett. Amint iskolába kezdtek járni, a fiamat és a lányomat is úszótanfolyamra írattam: hetente kétszer vittem őket órára biciklin. De nem esett nehezemre, mert úgy éreztem, ezzel megvédem őket egy hasonló tragédiától, mint amilyen az apjukkal történt. Mert az ember sosem tudhatja, mi vár rá holnap...

Volt Gomboson egy osztálytársnőm, akivel együtt jártunk középiskolába. Ő is fiatalon maradt özvegy, ezért gyakran találkoztunk hol náluk, hol nálunk. Neki is két családja volt — két kislánya —, és sokszor, félig tréfából, félig komolyan azt terveztük, hogy majd nászasszonyok leszünk. Én mindig azt kívántam, hogy a fiatalok ezen a vidéken éljenek, ne pedig a Duna mellett. Félelmetesnek tartottam a folyót, még akkor is, amikor békésen, lomhán hömpölygött a medrében Gombosnál. Amikor a barátnőmnél voltunk, egyetlen alkalmat sem mulasztottam el, hogy ne menjek ki a partra, és — tisztes távolságban — ne kérjem számon a folyótól a múltat. A Duna és én azonban nem tudtuk kiegyenlíteni a számlát...

Felnőttek a gyerekek, a fiam megnősült — persze nem a barátnőm lányát vette el —, férjhez ment a lányom is, s megértem, hogy nyugdíjba vonuljak. És megértem minden szülő életének legszebb időszakát is: nagymama lettem, a fiamnak ugyanis két fia született. Nőttek az unokák, a család emberpróbáló időket élt át, de Istennek hála mindent sikerrel vészeltünk át. Az idősebb unokám Belgrádban egyetemista, nagyon büszkék vagyunk rá, és várjuk, hogy sikerrel befejezze tanulmányait. Engem csak az bántott, hogy eddig még sosem volt hosszabb, komoly kapcsolata. Udvarolt ugyan, de amikor erről érdeklődtem, csak annyit mondott: mama, van még idő, korban is meg kell érni egy komoly párkapcsolatra.

A minapi árvízkatasztrófa ismét időszerűvé tette az összefogást, az emberiességet. Az unokám az egyik befogadóhelyen a Vöröskereszt önkénteseként dolgozott. És megismerte a lányt, akire várt — mondja. Nézze, milyen szépek együtt! A lány egy szerémségi faluból származik, a nagyapja ott maradt valahol a veteményeskertben, melyet szinte percek alatt öntött el a víz. Még mindig nem találták meg, de remélik, hogy túlélte. A fiatalok azt mondják, amikor meglátták egymást, tudták, hogy találkozásuk sorsszerű. A szívem mélyén én is így érzem, különösen amióta vendégül láttam a kislányt. Mert így van rendjén: víz vitte, víz hozta. A Duna és én kiegyenlítettük a számlát...              

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Víz vitte, víz hozta”
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.08.07.
  • LXXV. évfolyam 32. szám
„Víz vitte, víz hozta”
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.07.31.
  • LXXV. évfolyam 30. szám
Facebook

Támogatóink