„Van ritmusérzékem, ha a humorról van szó”

„Van ritmusérzékem, ha a humorról van szó”

Virág György a Zentai Magyar Kamaraszínház társulatának tagja. A megalakulásától a mai napig.

Ami elsőként eszembe jut róla, az a huncutság. S ezt ő sem cáfolná. Aki egyszer látja színpadon, az megjegyzi a karakterisztikus arcát s a rajta felvillanó óriásmosolyt. Volt apród, bohóc, Ürögi Dani, sofőr, ezermester és még oly sok minden. Ezek mellett pedig még arra is jut ideje, hogy a kertjében szorgoskodjon. Hogy egy rossz viccel éljek: Virágéknál szép a virág. Ugye rossz volt? De majd Gyuri mond nektek jobbat!

* A társulat megalakulása óta vagy Zentán, szóval ez a hetedik évadod. Azóta színészek jöttek-mentek. Neked soha nem jutott eszedbe a jövés-menés?

— Én lokálpatrióta vagyok, emellett rendkívül konformista és konzervatív. Zentán kezdtem amatőrködni még a 2000-es évek vége tájékán, és valamikor az akadémia harmadik évében fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó lenne, ha itt, Zentán lehetnék színész. Mellesleg akkor még nem is volt társulat, mégis megvalósult a tervem, úgyhogy elégedett vagyok. Sokan mondják, hogy az ember a komfortzónájából kilépve tapasztal meg dolgokat, én meg azt gondolom, hogy ebből a komfortzónából úgy is ki lehet lépni, hogy fizikailag nem megyünk messzire. A bennünk levő komfortzónák határait pedig a színház szépen tudja tágítani. Én nem érzem szükségét, hogy elmenjek, így is eleget utazom. Most is egy olyan próbafolyamatban vagyunk, amelyhez az szükséges, hogy Budapestre menjünk, hiszen a Deficit című előadást rendező Szilágyi Tibor nem tud mindig leutazni, így nekünk kell. A budapesti Nemzeti Színház adott nekünk teret a próbára.


A szerző felvétele

* Hét év. A társulat összetétele megváltozott, kaptatok egy új stúdiótermet.

— A körülményeink olyanok-amilyenek. Sokszor veszem észre magunkon, hogy sírunk, hogy nekünk milyen rossz, de ha jobban belegondolunk, egyáltalán nem az. Ha arrébb kell vinnem egy szekrényt vagy le kell fúrnom egy csavart, nekem nem derogál. Persze fárasztó tud lenni, s néha olyasmitől veszi el az energiát, ami fontos. Sokszor a művészet, a színészet kárára tud menni. Csupán ennyi negatívumot látok. De én szeretek barkácsolni, építgetni, sőt, a vadiúj kombinkat is imádom vezetni. No, az más kérdés, hogy amikor lejátszunk egy előadást, lebontjuk a színpadot, s utána hajtanom kell, annak annyira nem örülök, hiszen a felelősségérzet fokozódik, de hát kell az izgalom.

* Színészként milyen típusú rendezőkkel szeretsz együtt dolgozni?

— Azokkal, akiktől tanulok. Akik tudják, hogy mit akarnak. És ha van egy biztos gondolat, elképzelés, melyet a rendező képvisel, akkor általában öröm a munka. Az, hogy évente három előadásunk van, eléggé leszűkíti a rendezők számát, viszont dolgoztam már nagyon jó, illetve ilyen értelemben vett gyengébb rendezővel is.

* Téged egy vidám, jókedvű embernek ismerlek, akinek mindig van egy vicce. S én szeretem az ilyen embereket. Szerinted hol nehezebb nevettetni? A színpadon vagy a hétköznapokban?

— Víg kedélyűnek látnak az emberek, és valóban nem vagyok egy depis típus, noha szorongásaim, görcseim nekem is vannak. A színházban is, és a magánéletben is. Van ritmusérzékem, ha a humorról van szó. Szoktam érezni, hogy a színpadon mikor működik egy poén, s előszeretettel adják is nekem a nevettető szerepét, amivel nincs is a világon semmi bajom, sőőőt! Azt gondolom a nevetésről, hogy jobbá tudja tenni az emberiséget. Hiszek a népszínházi jellegben. Nevetni kell, s a színháznak a világ pozitívabb arcát is meg kell mutatnia, hogy egy időre elfeledjük azt a feketébbiket. Lehet úgy is beszélni az aktuális gondokról, hogy közben szórakoztatunk, nevettetünk.

* Virág Gyuri egy bohóc neve is lehetne. Olyan jó név. S a Bohóc című monodrámádban foglalkoztál is a bohócokkal. Szereted őket?

— A bohócság nagyon tetszik, de nem tudok kibújni a bőrömből, színész vagyok, és mindenféle álszerénység nélkül mondom, hogy azok közül sem a csúcs. A bohócság egyébként nem teljesen színészet, ez külön műfaj. A monodrámámhoz sem úgy fogtam hozzá, hogy én most bohóc leszek. Crnkovity Gabriellával sokkal inkább színészi szemszögből közelítettük meg azokat a momentumokat egy bohóc életében, amelyek esetleg színészként is játszhatóak. A bohóc az a személy a cirkuszban, aki mindenhez egy picit jobban kell hogy értsen. Ő az, aki mindent elront. De ahhoz, hogy el tudd rontani, tökéletesen kell tudnod csinálni. Másrészt felfedeztem, hogy van valami közös bennem és a bohócokban. A bohócok csak a színpadon nevettetnek. A privát életükben nem bohócok. Mindig is érdekelt az a témakör, hogy meddig tart az élet, illetve honnan kezdődik a színház. Ha alkalmam van rá, hogy önállóan hozzak létre egy előadást, akkor általában ezzel foglalkozom. A Bohóc is erre volt kísérlet, mely egyébként Müller Péter Isten bohócai című regénye alapján készült. Akkoriban az ő gondolatai is megfogtak. Egyébként elképzelhetőnek tartom, hogy egyszer előveszem a monodrámát, és dolgozom még vele.

* Mi az, ami most érdekel?

— Most nem szeretnék monodrámát csinálni, mert azt gondolom, hogy ha nincs konkrét mondanivalód, akkor ne a monodráma műfaját válaszd. Amikor a vizsgaelőadásomat készítettem, már másodéven tudtam, mivel akarok foglalkozni. Aztán három évig ért bennem a gondolat, hogy végül kiforrjon és megszülessen. Kisiskolásoknak elkészítettem a Jancsi apród című monodrámát, melyben a színház és az élet közötti átjárhatóságról akartam beszélni.

* A KSZFV-n nemrég megnézhettük a Zentai Diákszínjátszók Füzér című előadását, Örkény egyperceseit vettétek alapul Dévai Zoltánnal, hiszen ti rendeztétek a darabot. Zökkenőmentes volt a munka? Van autoritásotok ilyen fiatal rendezőkként is?

— Nem tudom, hogy ez kortól függ-e… Nem biztos. Ha nyitottak vagyunk a gondolataikra, s ők is nyitottak a mi elképzeléseinkre, azaz meghallgatják a tanácsainkat, akkor létrejöhet egy olyan szimbiózis, amely mindenkinek megfelel.

* Miért éppen Örkény?

— Sokáig nem tudtuk, mi legyen a téma, aztán rákerestünk, hogy milyen évfordulók vannak az idén, és megláttuk Örkény nevét. Nem hiszem, hogy különben gondoltunk volna rá. Az egyperceseknél kötöttünk ki, úgy éreztük, adnak egy olyan teret, amelyben a gyerekek is ki tudnak bontakozni, s mi Zolival szintén hozzá tudjuk tenni a magunkét. Tavaly, amikor az Oz, a nagy varázslót készítettük, kész szövegkönyvvel érkeztünk, tudtuk, mit és hogyan akarunk. Az idén a semmiből építkeztünk, ami azért furcsa, mert sem Zoli, sem én nem vagyunk túl gyakorlottak a kísérletezésben. Meg is állapítottuk viccesen, hogy ha velünk csinálta volna egy rendező azt, amit mi velük, akkor lehet, hogy hazaküldjük. (Nevet.) Nem tudom, minek köszönhető, talán az abszurdnak, talán Örkénynek, de a fiatalok ráéreztek erre. Jó volt látni a pontot, amikor elkezdték élvezni, hiszen onnantól nekünk nem sok dolgunk maradt. És nem azért, mert lusták vagyunk — egyébként azok vagyunk (nevet) —, hanem egy idő után el tudtuk dönteni, hogy bízzunk rájuk minél több mindent. Keresgéltek, hozták a novellákat, ötleteltek. S ez volt a lényeg. Hogy gondolkodjanak. Ők is, mi is, és remélhetőleg a nézők is. Az abszurd minderre egy nagyon jó apropó, Örkény pedig a zsenialitásának köszönhetően úgy fogalmaz meg dolgokat, hogy a szövegei egyszerűen megfogják az embert.

* Biztató, amit mondasz, hogy a középiskolások fogékonyak a groteszkre.

— Minden abszurd a létkérdéssel foglalkozik, azaz megkérdőjelezi a létezés tényét, s emellett a logikával játszik. Nem az érzelmekre hat, és nem is olyan hatást idéz elő az emberben, mint egy musical vagy egy Shakespeare. A logikát próbálja meg átverni. S erre ez a csapat valóban nagyon ráérzett.

* Mi mindketten a színház körül forgolódunk, noha a népzenének köszönhetően ismerjük egymást. Még a Batyu Táborból. Nálam azóta a néptánc háttérbe szorult, de te a mai napig előveszed a hangszert.

— Nem szeretném magam kivonni ebből a világból, de már dolgoznom kell azért, hogy ott legyek, nem automatikusan kerülök be, hiszen másféle kanyart vett az életem azzal, hogy színész lettem. Viszont igen, még manapság is sok népzenét hallgatok, nézem a táncosokat a neten, hallgatom a régi felvételeket, nosztalgiázom. Abban is nagy örömöm tudom lelni, ha Mészáros Gábor kollégámmal összeállunk csak úgy magunknak muzsikálni egy kicsit. Azt hiszem, hogy ha én csak ilyen módon tudom használni a népzenét, már akkor is több vagyok. Segít a lelkemen. Ezért értek egyet azzal a gondolattal, hogy a népzenének nemzetmegtartó ereje van, és hogy általa a gyökerek még jobban odatapadnak a szülőföld talajához.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink