„Számomra itt van a jövő”

„Számomra itt van a jövő”

Beszédes Natália Velebiten született. Az idén tölti be huszonharmadik életévét. Csodálatosan szép, kedves és előzékeny ifjú hölgy, aki irigylésre méltó derűlátással tekint a jövőbe...

— Magyarkanizsán fejeztem be az általános iskolát — mondja —, és a szüleimmel úgy gondoltuk, hogy valami hozzám illő, az egyéniségemnek leginkább megfelelő szakmát kell tanulnom. Így esett a választásunk a varrónői szakra, melyet örömmel végeztem el.

Textilipari szakközépiskola azonban a legközelebb Szabadkán van, ezért Natáliának vagy utazgatnia kellett volna mindennap, vagy beköltöznie a kollégiumba. Ő az utóbbit választotta.

— Négy évet töltöttem a diákotthonban, és ez a bentlakásos életforma sok mindenre megtanított. Sokkal komolyabb és önállóbb lettem, mint azok a társaim, akik nem kollégiumban laktak iskoláztatásuk idején. Olyan jelentős dolgokban hoztam önálló döntéseket, amelyekben azelőtt soha. Felnőttem. Igaz, az elején nagyon nehéz volt távol lenni a szeretteimtől, főleg egy akkora városban, mint Szabadka. A kollégiumi szabályok, a szigorú időbeosztás és a házirend betartása mind új volt számomra, és nem kis erőfeszítésembe került megszokni, betartani őket. De miután jobban megismertem a szobatársaimat, és új barátokat szereztem, minden sokkal könnyebben ment. A honvágyam is elmúlt, és sikerült beilleszkednem a kollégiumi életbe. Itt nemcsak otthon éreztem magam, hanem egy új családra is leltem a társaimban és a nevelőtanáraimban. Mindannyian összetartottunk, egyek voltunk, sőt az időközben érkezőket is örömmel fogadtuk, és átsegítettük a kezdeti nehézségeken. Mert minden gyereknek nehéz elszakadnia az otthonától, a családjától, és ezt mi, bentlakók jól tudtuk...

Natália a szabadkai Hallássérültek Iskolaközpontjának kollégiumában lakott. Naponta érintkezett hallássérült fiatalokkal, akikkel nem volt könnyű kapcsolatot kialakítani.

— Jómagam egészséges vagyok, csupán a körülmények hozták úgy, hogy ott lakhattam a diákotthonban. Bevallom, egy kicsit nehéz volt a hallássérült gyerekekkel barátságot kötni, de miután elsajátítottam a jelbeszédet, minden sokkal könnyebbé vált. Különféle rendezvényeken vettünk részt az iskola kereteiben, együtt szórakoztunk, ünnepeltünk. Igaz barátokra leltem ezekben az emberekben. Nagyon szerettük a szakköröket, amelyeken részt vehettünk, ha úgy tartotta kedvünk. Sok kedves élménnyel lettem gazdagabb azáltal, hogy ezekkel a fiatalokkal együtt élhettem négy éven át.

Szerinte nagyon sokat segít a diákoknak a beilleszkedésben, ha a nevelőtanárok megfelelően nyitottak és segítőkészek. Neki szerencséje volt, hogy elnyerte Sebők Ferenc nevelőtanár barátságát, ő ugyanis számtalanszor átsegítette a nehéz időszakokon.

— Csodálatos ember, akire bármikor bármiben számíthattam. Jó tanácsokkal látott el, és mindig segített, ha tudott. Nagy öröm számomra, hogy miután kikerültem a kollégiumból, még mindig tartjuk a kapcsolatot.

Natália a generáció diákjaként végezte el a középiskolát. Visszament szülőfalujába, és jelenleg titkárnőként dolgozik.

— A legtöbb fiatalnak vagy nincs jövőképe, vagy csak külföldön látja az érvényesülés lehetőségét. Én soha nem vágytam el innen, itt vagyok otthon, itt szeretek élni, számomra itt van a jövő. Célom, hogy megtartsam az állásomat, még ha nem a szakmámban dolgozom is. Szeretem ezt a munkát, és tisztában vagyok vele, milyen nehéz manapság álláshoz jutni. A szüleimnek köszönhetően sokkal könnyebben tudok érvényesülni, hiszen ők mindenben támogatnak. Boldog vagyok, amiért sikerült eljutnom idáig, hogy a „magam kenyerét eszem”, és hogy nem függök senkitől — zárta a társalgást Natália.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink