„Soha nem ingadoztam a hivatásomban”

„Soha nem ingadoztam a hivatásomban”

Interjú Pénzes János szabadkai megyés püspökkel

Közvetlen hangulatú, kétórás kötetlen beszélgetés keretében elevenítette fel a püspök atya életének legfontosabb állomásait. Beszélt a gyermekkoráról, szüleiről, arról, hogyan választotta a papi hivatást, szeretettel mesélt a horgosi szolgálatáról. Beszélgettünk pápákról és szokásaikról, hiszen a Szabadkai Egyházmegye vezetőjeként találkozhatott az őt kinevező Szent II. János Pál pápával, majd XVI. Benedekkel és Ferenc pápával is. Amikor azt kérdeztem, mit üzenne olvasóinknak, azt kérte, imádkozzunk új papi, szerzetesi hivatásokért.

Hosszú ideig nem adott interjút egyetlen újságírónak sem, mostanra azonban túltette magát a keserű tapasztalatokon, és újra kamera, illetve mikrofon elé állt. A február elején a szabadkai Szent Teréz-székesegyházban megtartott Balassi-emlékmise után a sekrestyében sikerült egy-két mondatot váltanom a püspök atyával, és igent mondott a felkérésre. Néhány hónap múlva lesz 30 éve, hogy püspökké szentelték, és tavaly ünnepelte papi hivatásának 50. évfordulóját. Korára való tekintettel és az egyházjognak megfelelően benyújtotta lemondását, melyet Ferenc pápának kell elfogadnia. Így a Szabadkai Egyházmegyének legkésőbb jövőre új püspöke lesz.

A Szabadkai Egyházmegye 1968. június 30-án jött létre, amit Seper bíboros hirdetett ki. Szent VI. Pál pápa a Bácskai Apostoli Kormányzóság területén új püspökséget alapított, és Zvekanović Mátyást nevezte ki első szabadkai megyés püspöknek, aki 1989. június 18-áig állt az egyházmegye élén. Őt követte Pénzes János, és az egyházmegyét ugyanezen a napon vette át.

1968-ban szentelték pappá. 1969-ig Adán volt káplán, majd a szabadkai Paulinum papnevelő intézet és gimnázium prefektusaként, hittanáraként tevékenykedett. 1971 és 1972 között a szabadkai püspöki iroda jegyzője, 1989-ig, püspökké szenteléséig pedig Horgos plébánosa volt.

— Hosszú folyamat a püspöki kinevezés. Úgy kezdődik, hogy jelölteket kérnek, nemcsak a püspöktől, hanem papoktól, szerzetesektől, szerzetesnőktől is. A relevánsakat kiválasztják, és kérdőívet küldenek ki a papoknak, az egyes jelöltek kapcsán több kérdést kell megválaszolni, kifejteni, és végül az utolsóban arra is válaszolni, hogy az illetőt alkalmasnak tartják-e, vagy sem. Én nem szerepeltem az esélyes jelöltek között. A kinevezésemen április 25-ei dátum szerepel, vagyis jóval korábbi, mint ahogy közölték volna velem. A pápa ugyanis soha nem kérdez meg senkit, mielőtt kinevezi, hiszen mi a papszentelésen engedelmességet fogadunk, és rangon aluli lenne, ha a pápának, ha valakit ki akar nevezni, kiemelni, előbb meg kellene kérdeznie az illetőt, hogy vállalja-e. Május 5-én hívatott engem a nuncius. Én csak arra tudtam gondolni, azért, mert a három-négy jelölt közül valamelyiknél valamilyen kiegészítést kell tennem, mert esetleg nem voltam elég világos. Miután megtudtam, hogy én leszek a püspök, hosszú beszélgetés és a nunciatúra kápolnájában való imádság után a nuncius (szentszéki belgrádi nagykövet) elfogadtatta velem. Azért szabadkoztam, mert Horgoson, ahol papi szolgálatomat töltöttem, nagyon jól éreztem magam. Két napra rá még bérmálás volt nálam, 150-200 bérmálkozó volt akkoriban. Aztán is rengeteg dolgom volt még, hiszen nagyon sokan már korábban bejelentették, hogy a házasságukat rendeznék. 1430 házat szenteltem Horgoson 1989-ben, mielőtt kineveztek püspöknek. 77 utca volt, erre jól emlékszem, a szállásokkal együtt. Június 18-án, vasárnap volt a püspökszentelés, előtte három napig a ferenceseknél voltam lelki gyakorlaton, szombaton jöttem ide a püspökségre.

Arról is beszélt, hogy a püspöki hivatás szép, ám nagyon nehéz, hiszen a döntéseket neki kell meghoznia, „az egyházban nem demokrácia, hanem monarchia van”. Többször felrótták neki, hogy passzív, elvárták, hogy tegye jobban láthatóvá a katolikus közösséget egy erős pravoszláv közegben. Hosszasan sorolta, hogy minden előírt püspöki kötelezettségének eleget tett, és ahol nyitottságot tapasztalt, ott jó együttműködést épített ki más egyházakkal és a közélettel is. S azt sem titkolta, hogy betegsége, a depresszió ellen nagyon kemény csatát vívott, és végül sikerült kigyógyulnia. „Aki nem volt depressziós, nem tudja, mi az” — teszi hozzá. Amióta áttért az új étrendre — kizárólag nyers gyümölcsöt fogyaszt —, a testi egészsége is jól szolgál. Arról is kendőzetlenül nyilatkozott, hogy csak a legszükségesebb püspöki feladatokat végzi. Már megvan a szobája a Josephinumban (ez a beteg és a nyugdíjas papok otthona), ahová majd visszavonul. Mostanában sokat pihen, és az idén újra szeretné kiváltani a horgászengedélyét. Ez a víz menti tevékenység ugyanis a szenvedélye, erről a címere is tanúskodik.

 

„Én pap szeretnék lenni”

— Bajmokon születtem 1943. augusztus 10-én. Édesapám asztalos volt, ezért került a püspöki címerembe a gyalu, anyám pedig varrónő. Anyámnak csak egyetlenegy osztálya volt, és mégis, amikor a negyediket befejeztem, akkor beíratott német nyelvű különórára, melyért fizetnünk kellett. Akkoriban nem a harmadik osztályban volt az első gyónás meg elsőáldozás, hanem a második osztály után. Berényi Ferenc atyánál, horgosi származású káplánnál majdnem 100-an voltunk elsőáldozók, az első osztályba pedig 120-an jártunk, most meg alig van 10 gyerek. Anyám elvezetett a káplánhoz, amikor megvolt az elsőáldozás, az atya felvett ministránsnak, és akkor mindennap egészen nyolcadikig ministráltam. A másik dolog, mely a hivatásomra bizonyos mértékig hatott, hogy a házunknak a kertje a temetőre vitt. Nagyon kicsi voltam még, amikor szokásommá vált, hogy ha megszólalt a kápolnaharang, szaladtam, és néztem a temetéseket. Akkoriban még trombitaszóval temettek, ropogós indulókat fújtak a temetőkapunál kifelé menet, mi csak néztük, hogy a gyászolók sírtak, a zenekar vidám dalokat fújt, a temető felett pedig ott állt a felirat: Feltámadunk. Édesanyám megtanította velem az Üdvözlégy, Máriát, én meg a temetőben megtanultam a Miatyánkot. A nyolcadik osztályban bejelentettem édesapámnak meg édesanyámnak, hogy pap szeretnék lenni. Abban az időben kezdte az egyházmegyénk Zágrábba küldeni a kispapokat, az ottani papneveldébe, klasszikus gimnáziumba, és én ezt nagyon szerettem volna, meg utána az egyetemet, ám édesapám nem. Akkor elé álltam, és kijelentettem, hogy jó, ha nem enged a gimnáziumba, akkor én elvégzem itt Szabadkán a gimnáziumot, de előre megmondom, hogy nem pap leszek, hanem ferences szerzetes. Két hétig gondolkodott rajta, aztán igent mondott, hiszen tudta, ha szerzetes lennék, akkor ugye teljesen elveszítene. Így meg nálam voltak később Horgoson tizenhat évig, pontosabban anyám csak kilenc évig, apám meg a tizenhat évet végig. Szóval két hét múlva mondta, hogy jó, akkor menj papnak. Tizen-egynéhányan mentünk akkor Zágrábba innen, 350 diák volt a papnevelő intézetben, egy hálószobában pedig 60-an laktunk. Mielőtt útnak engedtek bennünket, a lelkünkre kötötték, hogy vigyázzunk, mert a bácskaiak még soha nem hoztak szégyent szülőföldjükre és egyházmegyéjükre. Olyan, hogy én ingadoztam volna a hivatásomban, soha nem fordult elő.

 

„Imádkozzunk hivatásokért!”

— Ez az utolsó év — mondjuk így, vagy az utolsó előtti — a gondviseléstől nekem be lett aranyozva, mert 9 újmisésünk lesz, 2 diakónus, de utána sajnos mindössze 4 kispapunk marad. 1968-ban, amikor én voltam diakónus, még 51 kispapunk volt. Honnan keletkeznek a hivatások? Gyerekkoromban zsúfolásig megteltek a templomok, a lourdes-i kilenced alatt, télen, házaknál imádkoztam a nagyanyámmal, anyámmal. Ebből az imádságos lelkületből fakadtak a hivatások. Talán ez kellene most is nekünk. Mi mindenáron igyekszünk ezt a papjaimmal megvalósítani, de nagyon nehéz. Nagymértékű az elvándorlás, főleg a fiataloké. Csak egy példát mondok: Horgosnak, amikor én ott éltem, 7500 lakosa volt, most 4000 sincs. Amikor Svájcban bérmáltam az egyik paptestvéremnél, elmentünk az egyik nyugdíjas paphoz vacsorára, és beszélgettünk, panaszkodtunk, hogy mi lesz, alig járnak már az emberek templomba, kevés a pap. És mondtam neki, hogy ugye, maga olvasta a Szentírásban: csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön? (Lk 18,8.) Van, amit bármennyire is akarunk, hiába is törekszünk, egyszerűen nem megy... Már gyermekkorban annyi a fertőzés, hogy amikor az ember felnő, hiába akar... Hit nélkül nem lehet, a tudás hit nélkül nem elég. Imádkozzunk a papi, szerzetesi és a szerzetesnői hivatásokért!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képmás rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink