„Régen nagyobb jelentősége volt a színháznak”

„Régen nagyobb jelentősége volt a színháznak”

Süveges Eta színésznő a lakásában fogad. Szeretem, amikor valaki beenged saját otthonába. Egy picit úgy érzi az ember, belelát egy életbe. S Eta néni mögött kerek kilencvenévnyi élet van.

1929-ben született Kishegyesen, a topolyai Járási Magyar Népszínháznál játszott, annak megszűnése után a szabadkai Népszínházba szerződött. Volt Ophelia és Anne Frank, s olyan darabokban játszott, mint az Egérfogó, a Nyolc nő, a Bernarda Alba háza, a Legénylakás, a Kabaré, a Csongor és Tünde vagy éppen a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, hogy a rengetegből csak néhányat említsünk. Az idén a VMMSZ Magyar Életfa díjjal tüntette ki.

Mindent egyedül csinálok itthon, kivéve az ablaktisztítást, azt megtiltották — mondja nevetve Eta néni, miután a fiókból papucsot vesz nekem elő, és megdicsérem hajlékonyságát. 


Az Életfa díj átadásán készült fenti fotó Szalai Attila felvétele, a többi kép a szerző alkotása
 

* Mit szólt a díjhoz? 

— Nem szóltam semmit, mert elállt a lélegzetem. Rendkívül meglepett. Nagyon örültem ennek az elismerésnek. Olyan régóta vagyok nyugdíjas, hogy már semmiféle díjra nem számítottam. Ormai Erzsi barátnőmmel szoktuk is mondogatni, hogy lassan kérni kellene a nyugdíjaztatásunkat a nyugdíjaskorból. Az éveink megvannak hozzá. Egyébként érdekes, hogy a topolyai Járási Magyar Népszínház mennyire szem előtt maradt még a megszűnése után is, pedig már hatvan éve, hogy nincs, mégis beszélnek róla, foglalkoznak vele. 

 


 

* Ez nem véletlen. Egy nagyon jelentős társulat volt, sok mindent megalapozott, s a tízéves fennállása alatt rengeteg előadást mutatott be, sok kiváló színészt adott Vajdaságnak. 

— Nagyon komolyan dolgoztunk. Marának jó könyöke volt, mindig kiharcolta a támogatást. Jártuk az ország magyarlakta településeit, megfordultunk Horvátországban is, Eszék környékén. Jöttek értünk kocsival, traktorral, szánkóval. Belgrádba is jártunk. Nem volt fontos a nyelv, a szerb közönség is jött, nézett bennünket. A színházba járás volt a lényeg, nem az, hogy milyen nyelvű egy előadás. Régen nagyobb jelentősége volt a színháznak. Az emberek szerettek előadásokat nézni. Volt közönség. 

* Miért változott ez meg Eta néni szerint? 

— Mi a közönségért voltunk, a mai színészekre pedig már nem ez jellemző. Persze fontos a szerep, fontos egy színész számára, hogy hogyan építi fel a karakterét, de a közönség reakciója, befogadása számunkra még ennél is lényegesebb volt. Ma a színészek túl sokat foglalkoznak saját magukkal, csak az számít, hogy ők magukkal meg legyenek elégedve. És már a közönség sem azért megy színházba, amiért régen. Én úgy érzem, mintha egy magas fokú iskolát jártam volna ki, annyi jó író munkáját olvastam, tanultam meg és játszottam el. Fontos volt, hogy mit játszom, s az is, hogy át tudom-e adni a közönségnek, amit az író közölni szeretett volna. Talán ez a baj: a közönség is magával van elfoglalva, és a színházcsinálók is. Tehát az emberek úgy általában.

* Más idők járnak, az bizonyos. És másmilyen manapság egy telt ház, mint régen. 

— Az újvidéki társulatnak tíz éven keresztül volt műsorán a Játék a kastélyban című előadás, és dicsekedett vele, hogy a századik előadáson is túl van. Erre Kotroba Júlia azt mondta, hogy ez mind nagyon szép, de ők két év alatt érték el ezt a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabbal. De mi valóban rengeteget játszottunk. Évadonként nyolc bemutatóval volt, hogy egy héten mindennap. Az új darabokat délelőttönként próbáltuk. Be kellett tartani az időkorlátokat, mert osztoztunk a színpadon a szerbhorvát társulattal, mely szintén sok előadást mutatott be. Volt ugyan egy kis kamaraterem is az emeleten, de ott csak három-négy személyes darabokat, kabarét lehetett játszani. 

* „Igazán ritkán találkozunk egyszerű és közvetlen hangú színésznővel, aki az érzelmeit és gondolatait nem a teatralitás ismert eszközeivel (sőt: trükkjeivel) érvényesíti, hanem emberileg föloldódik, és a játékban él... Úgy érzem, egyike azoknak, akik az érzelem skáláján, az alakító művészet megsegítésével messzire kerülhetnek. Csak járjon valaki előtt, aki útjára engedi” — írta önről Lévay Endre még a pályája elején. De hogyan lett önből színésznő? 

— Édesapám tagja volt a műkedvelő amatőr színjátszó csoportnak Kishegyesen, 1946-ban én is kipróbáltam magam. Csépe Imre, a költő rendezett egy Ady-estet, én is kaptam egy verset. Megtetszett a szereplés, ott ragadtam. És hogy Lévay Bandi bácsi szavaira utaljak, engem Dimitrijević Mara engedett az utamra, és tisztogatta le előttem a „járdát”, később a szabadkai Népszínházban már inkább azt éreztem, hogy akadályokat gördítenek erre a bizonyos útra. Ő volt az, aki összeválogatta a Járási Magyar Népszínház társulatát. Jó szeme volt hozzá, hogy a műkedvelő társulatokban meglássa a legjobbakat. S ahhoz is jó érzéke volt, hogy kinek milyen szerep való. Lányi István soha nem hozta volna Topolyára az Anne Frank naplóját, ha én nem vagyok ott. De a Hamletet sem vittünk volna színre, ha nincs a csapatban egy Sinkó Istvánunk. Amikor feloszlatták a Járási Magyar Népszínházat, sokan nem is akartak Szabadkára menni, főleg azok, akik onnan jöttek át hozzánk: Jordán Erzsi, Sinkó István. Albert Jancsi is onnan jött 1957-58 körül (csak két évadra), s állítom, hogy olyan elegánsan játszani és táncolni, mint ő, még Budapesten sem tudott egy színész sem. Ha az ő neve a plakáton volt, még a csillárról is lógtak a nézők. De a többieket is ismerték: Karna Margitot, Pataki Lászlót, Versegi Józsefet, Majoros Katalint stb.

* S Eta néni mit szeretett játszani leginkább? Vidám és szórakoztató darabot vagy komolyabb hangvételű drámát?

— A feladat volt a lényeg. Énekelni nem tudtam, táncolni szerettem, így amikor operettet játszottunk, mindig benne voltam a tánckarban a „görlök” között, de nem énekeltem. Viszont érdekesmód azt mindig észrevettem, ha valaki falsul énekelt. Mindegy volt, hogy operett, vígjáték vagy dráma. Ugyanaz volt a feladat: a szerepet a lehető legjobban megformálni. A kicsit és a főszerepet is. A Liliomfiban egy kíváncsi szomszédasszonyt játszottam, három vagy négy mondatom volt csupán, de ezt is fel kellett építeni, kitalálni, hogy a közönség ebből a négy mondatból is megfejthesse, milyen karaktere lehetett a szomszédasszonynak.

* Volt olyan feladat, amelyet nehezebben oldott meg?

— Volt, persze. Például a beugrásom a Bernarda Alba házába. Eredetileg egy szomszédasszonyt kellett volna játszanom, de a cselédet alakító Juhász Anna megbetegedett. Egy tenyeres-talpas, talpraesett, goromba cselédasszony karakterét kaptam, aki még Bernardát is irányítgatja. Annának a termete s a hangja is megvolt hozzá, nekem nem. Én sokáig gyerekszerepeket is játszottam az alkatom és a hangom miatt. De a bemutatót nem lehetett halasztani. Egy hetünk volt. Úgy döntöttem, hogy segítem a Bernardát alakító Macát (Karna Margitot), s „alájátszom” — ezt így mondjuk. Nekem úgysem sikerülhet ezt megugrani, legalább az ő karaktere ne szenvedjen. Később a főszerepért díjat is nyert, melyet az Udruženje Dramskih Umetnika Jugoslavije ítélt oda neki. Nem sokkal később Belgrádban, a JDP-ben játszottuk a darabot. Akkortájt Jugoszláviában rengeteg jó művészt lehetett látni. Ksenija Jovanović híres szerb színésznő szintén volt már Bernarda, odament Macához az előadás után, s azt mondta neki: Nagyon tetszett, ahogy megcsináltad a szerepet. Nekem nem volt olyan szerencsém a partnerekkel, mint neked. Akkor ott ezt egy picit magamra vettem.

* Akkor Topolyán senki sem játszott nem neki való szerepet?

— Mara pontosan tudta, kire mit oszthat. Később Szabadkán tagja voltam a színház művészi tanácsának, s egy gyűlésen a dramaturg azt ajánlotta, tűzzük műsorra a Lear királyt, mert az egy szép, bájos darab. Akkor megkérdeztem, hogy: na és kinek adná Lear király szerepét? Hiszen Pataki akkor már nem volt a színháznál, más pedig akkor és ott nem volt, akire Lear szerepét lehetett volna osztani. De ebbe bele sem gondolt. Konjovićnak, a festőnek volt egyszer egy kiállítása, melyen egy hölgy gratulált neki, azt mondta, bájosak a képei. Konjović csak ennyit válaszolt: asszonyom, az én képeim lehetnek jók, rosszak, de bájosak soha. Hát, a Lear király is nehezen mondható bájos darabnak. Az embernek ismernie kell önmagát, tudnia kell, mire képes, mit tud és mit nem tud eljátszani. Lehet vágyni nagy szerepekre, de a realitás talaján kell maradni. Én például soha nem vágytam Gertrudis szerepére, mert tudtam, nem nekem való.

* Sokat jár színházba?

— Amikor tudok, elmegyek. Régen Szabadkán havonta megszervezték az Életjel-esteket. Ezek irodalmi rendezvények voltak, melyeken zenészek és a város tehetségesebb diákjai léptek fel, valamint a színház is bemutatta a készülő előadásának egy részletét a Zeneiskola kis színpadán, mindig telt ház előtt. Kár, hogy ez megszűnt. S az is kár, hogy a tévé már nem közvetít színházi előadásokat vagy hosszabb részleteket, mondjuk, a próbákról. Sziráczky Katival tartom a kapcsolatot, ő a „barátlányom”, ő szokott mesélni, illetve a Népszínház munkatársai is felhívnak, ha nem jelentkeznék. De kevés előadás marad meg bennem. Nem tudnak olyan mélyen meghatni ezek a mostani darabok. Nem hagynak bennem olyan mély nyomot, mint a régiek. Azokra évekig emlékeztem.

* Jó viszonyban volt a kollégáival? Soha nem vesztek össze semmin?

— Nem volt rám jellemző, hogy beleszólok mások munkájába, de egyszer megtörtént. Árok Ferenc többször volt partnerem a színpadon, és talán az Angyal szállt le Babilonra című előadást készítettük, ahol nagyobb szerepe volt. Az egyik jelenete kapcsán mondtam neki valamit, amin felháborodott, mert ő máshogy gondolta. A következő próbán megint elmondtam neki, hogy szerintem máshogy kellett volna megoldania, erre megint összevesztünk. Viszont hatott rá a veszekedés, mert a következő próbán elkezdte úgy játszani, ahogy javasoltam. A bemutató után Gerold László írt egy kritikát, melyben persze dicsérte Ferit (nagyon jó is volt), s azt a jelenetet emelte ki, amelyet a vitánk miatt máshogy csinált. Megjelent az újság, és mi este, az előadás után lejöttünk a színpadról. Feri nem szólt semmit, csak odajött, és megszorította a vállamat.

* Mit csinál mostanában? Mivel tölti a napjait?

— Találkozom a barátaimmal, vezetem a háztartást, színházba járok, és nagyon szeretek olvasni. Napfénynél még a legapróbb betűket is el tudom olvasni szemüveg nélkül. Az embernek sok minden és sok mindenki eszébe jut, ha egyedül él. S én már tíz éve élek egymagam. Járok a húgomhoz is Kishegyesre, amikor csak tudok, s annak is nagyon örülök, ha valaki meglátogat. És nagyon sokat keresztrejtvényezek. Ha az ember olvas, vagy tévét néz, néha elkalandoznak a gondolatai, aztán csak elszomorodik. Keresztrejtvényfejtés közben viszont nem lehet elkalandozni.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Színház rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Régen nagyobb jelentősége volt a színháznak”
Színház
„Régen nagyobb jelentősége volt a színháznak”
Színház
Facebook

Támogatóink