„Régen mindannyian tökéletes bohócok voltunk”

„Régen mindannyian tökéletes bohócok voltunk”

Stefan Haves Los Angelesből röppent hozzánk, hogy beavassa a bohóctudomány, a bohócmesterség, a bohócművészet rejtelmeibe a Milyen cirkusz! workshop résztvevőit.

Stefan olyan előadókkal dolgozott együtt, mint Joan Baez, Val Kilmer vagy Tim Robbins. Los Angelesben saját előadásait a Getty Centerben, az El Portal Theatre színpadán, a Largo at the Coronetben és a Paramount stúdióban rendezte. A világhírű Cirque du Soleil társulattal nyolc előadás létrehozásában működött közre bohócmesterként, castingpartnerként és komikus művészeti tervezőként. Jelenleg járja a világot, és tanít.


​​​​​​A szerző felvétele​

Egy laktató lecsóval és néhány ropogós kukoricamálé-csíkkal tömtük meg a bendőnket, amíg ugyanis a csapat próbált, mi kint a tűzön zöldségeket pirítottunk, és hallgattuk a kiszűrődő nevetés zajait. Hallani lehetett, hogy jól szórakoznak. Több mint tizenöt résztvevője volt Stefan kéthetes workshopjának, melyet a Nyári Mozi Színházi Közösség bázisán, Kelebián tartott. 

* Mikor kezdtél el a bohócművészettel foglalkozni?

— Nem én választottam a bohóc szakmát, az választott engem. Színház szakos voltam, az Állami Színházművészeti Egyetemen Kaliforniában, Northridge-ben, s itt szereztem meg a BA-s diplomámat is. Jó színházi alapokat kaptam. Volt egy kiváló cseh pantomimtanárom, Antonin Hodek, aki kinyitotta előttem az ajtót a fizikai színház felé. Mindig is jobban érdekelt a maszkművészet, a commedia dell’arte és a cirkusz. Zsonglőrködni kezdtem, de az avantgárd oldala és a zenei színház jobban izgatott. Ezután beiratkoztam a Dell’Arte Nemzetközi Fizikai Színházi Iskolába Kaliforniában. Elég önfejű és makacs voltam, nagyon tudtam, mit akarok. A Lecoq-alapú mozgásforma érdekelt, melyet egy kiváló tanár az egyetemen tanított is egy szemeszteren át, de utána elment. Egy svéd barátnőmmel otthagytuk a sulit, és követtük San Franciscóba. Erre ő felkérte a lányt, hogy turnézzon vele.

​​​​​​
A szerző felvétele​

* Téged nem? 

— Nem… Szegény én! (Nevet.) Nem sokkal később jelentkeztem egy show-ra Párizsba. Egy héttel később hívtak is, hogy csomagolhatok, mert várnak. Nappal az utcán zsonglőrködtem, hogy esténként próbálhassak, játszhassak. Egy bábos barátommal mentünk ki. Ott voltunk Párizs utcáin, és borzasztóan bénán csináltuk, amit csináltunk.

* Miért gondolod ezt? 

— Elég gyorsan kiderült, hogy gyengék vagyunk, hiszen amikor körbesétáltunk a kalappal, majdnem üresen tettük vissza a fejünkre. Egy nap feltűnt mellettünk egy másik performer, aki olyan volt, mint Charlie Chaplin. Volt egy pici táskája, és fura hangokat adott ki. A Centre Pompidouban mindenki utánafordult, és csak nézte. Vagy ötszáz ember állta körül. Minket nyolc. A kis emberkének a műsora ötven perc körüli volt, a végén röpködtek körülötte a bankjegyek. Leesett állal figyeltük. Ő volt David Shiner, a világ legkiválóbb bohóca, aki szerintem a mai napig a generációm legjobbja. Akkoriban huszonhét éves lehetett. Odamentem hozzá, hebegtem valamit franciául, amiből azonnal rájött, hogy amerikai vagyok. Megkérdeztem, hogy másnap is fellép-e az utcán, és megnézné-e a számunkat. „Nem, indulok ugyanis az avignoni színházi fesztiválra” — hangzott a válasza. Erre én: „Oké, én is megyek.” Én azért mentem Európába, hogy megtanuljam a bohócművészet és a komédia csínját-bínját, s ő erre tökéletes tanárnak tűnt.

* Európáig kellett jönnöd, hogy ezt megtehesd?

— Igen. Itt nagy hagyománya van a cirkuszművészetnek és a bohóctudománynak is. Amerikában akkortájt a Ringling Brothers létezett. Borzasztóak voltak a nagy cipőikben és az idióta viselkedésükkel. Az európai hagyomány Chaplinhez és Buster Keatonhoz hasonlítható. Levonatoztam hát a nagy táskámmal Avignonba, és vettem egy sört magamnak meg Shinernek. Megkérdezte, hol alszom, mondtam neki, hogy még nem tudom, erre befogadott magához. Egy hónapig minden lépését követtem. Tanultam tőle, néztem, hogyan dolgozik, sokat beszélgettünk, jó barátok lettünk. Ő egészen a Cirque du Soleilig jutott. Onnan pedig már hívta is Hollywood. Készített egy filmet Bill Irvinggel, s egy producer azt mondta, hogy szeretné bemutatni az előadását a Broadwayn. Ekkor hívott fel újra, hogy kellene nekik egy rendező.

* Ez voltál te. A fiatal, feltörekvő művész. 

— Igen. Ekkor harminchárom éves voltam, és már volt egy hároméves gyermekem, de elmentem New Yorkba. Csináltam egy előadást Daviddel és Bill Irvinggel. Csodálatos volt. Aztán beajánlottak a Teatro ZinZannihoz, s ott dolgoztam hat évig. Én rendeztem a bohócjeleneteket, meg az akrobatákkal foglalkoztam. Előadóművészt kellett faragnom a trapéz királyaiból, akik fönt elképesztőek, a földön azonban elveszítik varázsukat. Színészetet tanítottam nekik. A Teatro ZinZanninál bedobtak a mély vízbe, s az alatt a hat év alatt elég magabiztossá váltam. Utána saját produkciókat csináltam L. A.-ben. David beajánlott a Cirque du Soleilhez, ahol ő már dolgozott, az asszisztense lettem, valamint komikusjelenet-tervező. Bohócokkal foglalkoztam. Aztán jött a Koozå című előadás, mely hatalmas siker lett.


Fotó: Richard Michael Johnson

* Milyen érzés egy akkora csapattal dolgozni, mint a Cirque du Soleil?

— Érdekes. Csinálni nagyon jó, mert elég annyit mondanod, hogy szeretnél egy Mission: Impossible-os részt a sok lézer helyett zsinórokkal. Két nap múlva ott van minden. Szóval a pénz nem volt kérdés, és a profizmus sem. Az elején hónapokra magunkra hagytak bennünket kísérletezni, fejlődni. Ők csak a pénzt hozták. A végén jött a stressz, hiszen több millió dollárról beszélünk, s ilyenkor már nem lehet javítani, ha valami véletlenül nem működik jól. Én a tápláléklánc legalján nem szólhatok, amikor már a producerek aktívan beléptek a képbe. Azok a producerek, akiknek semmi színházi hátterük nincs. Férfias energiákat mozgatnak. A művészekhez képest ők inkább élsportolók. A karakterformálás és a történetmesélés nehéz számukra.

* Pedig egy mai cirkuszi produkciónak is szüksége van történetre.

— A történet akkor fontos, ha az emberekben érzelmi reakciókat szeretnél előidézni. Hiszen alapjáraton a klasszikus cirkuszban az érzelmeink az Azta!, a Hűha! és a Wow! mezsgyéjén mozognak, ami nem elég. Ha vannak karakterek, akik akarnak valamit, velük tudunk menni. A Koozå erre egy nagyon jó példa. Cirkuszi show, de az elején látunk egy kisfiút, akinek nem sikerül a sárkányát az égbe röpítenie. Aztán felbukkan egy mágikus doboz, mindenféle csodák történnek vele, s a végén sikerül a sárkányröptetés. Mindenki sír.


Fotó: Richard Michael Johnson

* S ez a minitörténet bőven elég volt. Összetettebbre nincs is szükség.

— S nem is lehetne megvalósítani. Az előadás első 5-10 percében vázolod, ki kicsoda, és mi lesz a konfliktusuk. Amint felviszel valakit a trapézra, a kötelekre, vagy amint színre lép egy zsonglőr, már mindenki elfelejti, mi volt az előadás eleje. De ott a rendező, aki emlékezteti őket, hogy ki a rosszfiú s ki a jó. Ha ez nincs, akkor csak egy tökéletesre gyakorolt cirkuszi produkciót nézel azzal a bizonyos Wow!, Azta! és Hűha! érzelmi töltettel.


​​​​​​​Fotó: Richard Michael Johnson

* Egy bohócnak muszáj mindig nevettetnie? Vicces kell hogy legyen?

— Nem szeretem a vicces (funny) szót. Ha most azt mondom neked, hogy légy vicces, nem fogod tudni, mit csinálj. Ami a bohócot bohóccá teszi, az a kapcsolat és az empátia. Az egész képet kell néznie. A beállítást. Tudnia kell felépíteni a feszültséget, majd leengedni. A leengedés a közönség soraiban megnyilvánulhat egy nevetésben vagy egy együttérző Aaah! hangban is. A bohóc dolga, hogy lelassítson bennünket, s a jelenbe vigyen. Egy komikus színész és egy bohóc között az a különbség, hogy a színész improvizál. Ó, jaj, ott egy bomba, fel fog robbanni, gyerünk, fussunk el! A bohóc mellett ott a színpadon a bomba, és ketyeg. Tik-tak, tik-tak. Látjuk a szemében a kérdéseket: Felvegyem? Odaadjam valakinek? Kivigyem? Az itt és most dilemmája. Az akadályon való átnavigálás. Manapság nagyon népszerűek a bohóciskolák. Miért? Mert nincs védőháló. Egyedül vagy fent a „trapézon”. Nincs háló, azaz nincsenek megadott körülmények. A bohóc kilép a színpadra, és vagy szeretik, vagy nem. Ez abban a pillanatban eldől, amikor meglátják. Mindez pedig elsősorban attól a sok-sok tanulóórától függ, amelyet a színpadra lépés előtt eltölt, másodsorban pedig az adrenalin pumpálása közben megteremtett nyugalmától. A lehetséges nyilvános megszégyenülés. Minden színpadra lépő személyt ez hajt. Félnek tőle, mégis vonzza őket.


​​​​​​​Fotó: Richard Michael Johnson

* Mire vagy a legbüszkébb?

— Azt hiszem, arra, hogy fel tudom szabadítani az emberekben a beragadt csavarokat, illetve több választási lehetőséget kínálok fel nekik. Színészekkel dolgozni nagyon érdekes. Hiszen mi történik? A közönség a színésznek szurkol. Azt szeretné, ha sikerrel járna. Az egyetlen ember, aki gátolhatja abban, hogy brillírozzon, az ő maga. Én ezt a gátat számolom fel bennük. Megtanítom őket bízni az intuícióikban, s azt, hogyan ismerjék fel magukban a szórakoztatás képességét. Nagyon jó érzés, amikor látod, hogy sikerült. Kína, Szerbia, Románia, Olaszország, London stb. Rengeteg emberrel dolgoztam együtt. És sajnos van egy rossz hírem. Mind ugyanolyanok vagyunk. Ugyanazokat a dolgokat látom, akárhova megyek. Az emberek saját magukat szabotálják.


​​​​​​​Fotó: Richard Michael Johnson

 

* Bárkiből lehet bohóc?

— Igen. Az én dolgom csak annyi ebben a folyamatban, hogy segítsek emlékezni. Hiszen régen mindannyian tökéletes bohócok voltunk, a pubertáskor előtt. Amikor játszottunk és mindenféle filterek nélkül alkottunk. Én megengedem az embereknek, hogy emlékezzenek arra az időre, amikor a gondolkodásukat még a vég nélküli kreativitás jellemezte.


Milyen cirkusz! képei, a szerző felvételei! ▼ 

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink