„Olyan jó, hogy elhozzátok, karácsonyi angyalok”

„Olyan jó, hogy elhozzátok, karácsonyi angyalok”

Énekli Gryllus Vilmos, a művészetre éhező ember számára pedig a Kossuth-díjas zenész, előadóművész, zeneszerző nemcsak a karácsonyt aranyozza be a dalaival, hanem az év többi napját is széles mosolyú ünneppé emeli.

* Milyen volt a Gryllus testvérpár gyermekkora?

— Budán születtünk egy többlakásos kertes házban, ami elég meghatározó volt, mivel a többi gyerekkel a kertben játszottunk. Óvodába nem jártunk, mert a nagymama vigyázott ránk. A másik meghatározó dolog az volt, hogy értelmiségi családban nőttünk fel, édesapám építész-, édesanyám pedig vegyészmérnök volt, de emellett zenekedvelő és zeneművelő család volt a miénk. Édesanyám zongoristának készült, ami a háború miatt nem valósult meg, édesapám kórusban énekelt, a nagyapám a zeneművészeti főiskolán csellótanárként dolgozott, és egy lakással alattunk lakott. Úgy érzem, hogy mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mi a zenei pályát választottuk. Dani másfél évvel idősebb nálam, ami azt jelenti, hogy az iskolában két évvel alatta jártam, és mivel másoltam őt leckeírás közben, ezért már az iskolakezdés előtt megtanultam írni, igaz, hogy fejjel lefelé.

* Gimnazisták voltak, amikor megalapították a Kalákát, de vissza tud-e emlékezni arra a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy a zenei pályát választja?

— A nagyapám már kiskoromban elkezdett engem csellóra tanítani, és elég ügyesen muzsikáltam, így a Kodály által alapított ének-zene tagozatos általános iskolában én voltam az első csellista a zenekarban. Ekkor nyolcadik osztályos voltam, és mivel más dolgok is vonzóak voltak számomra, úgy gondoltam, hogy mérnök leszek, ahogy a családi hagyomány is diktálja. Így nem konzervatóriumba, hanem gimnáziumba mentem. Dani is így volt vele, ő is a Móricz Zsigmond Gimnáziumba járt. Közben mindketten zenéltünk, én azért nem hagytam abba a csellót, Dani klarinétozott, aztán megtanult furulyázni, és egy régi zenei együttesben kezdett el játszani. Amikor negyedikes gimnazista koromban, ’69-ben megalapítottuk a zenekart, nem gondoltuk azt, hogy mi ezt ötven éven keresztül fogjuk csinálni, ki is nevettük volna, ha valaki ezt mondja. Mi azért csináltuk, mert szerettük, és azt gondoltuk, hogy a körülöttünk lévők, a barátaink és ismerőseink is szeretni fogják. Elég gyorsan bekerültünk a köztudatba, ami akkoriban könnyebb volt, mivel egy televíziócsatorna létezett, és ha valaki ott megjelent, akkor nézte az egész ország. Mindeközben Dani szerkezetépítőnek, én építészmérnöknek tanultam, és tulajdonképpen az egyetemen dőlt el, hogy a zenét választjuk, mert szerettük mi is, és minket is szerettek.


Gryllus Vilmos (Őry Dániel felvétele)

* Csellóval kezdte, majd a Kalákában a gitár is előkerült. Milyen hangszeren tud még játszani?

— Elsősorban ezen a kettőn játszom most is. Aztán még a ’70-es években megismerkedtünk a dél-amerikai zenével, mivel elég sokat voltunk Kelet-Berlinben, ahol minden évben megrendeztek egy nagy fesztivált, és ott chilei, argentin zenekarok is muzsikáltak. Dél-Amerikában van egy csarangó nevű hangszer, amit a kilencöves tatunak a páncéljából készítenek, és nagyon jellegzetes hangszere a dél-amerikai, latin-amerikai népzenének. Nagyon megtetszett, ezért vettem egy csarangót, és megtanultam rajta játszani. Sok hangszert meg tudok szólaltatni, ha szükséges, játszottam a zenekarban már hegedűn, furulyán, kobzon is, de ez nem azt jelenti, hogy tudok is rajtuk játszani. Bizonyos feladatokat el tudok rajtuk vállalni, de egy hangszer esetében a tudás az mást jelent, mint hogy egy dalban az én kezemben megszólal. Csarangón, csellón és gitáron elég jól tudok játszani, de ha megkérdeznék, hogy mihez értek a legjobban, akkor biztos azt mondanám, hogy énekelni tudok. Ott sem azt kérik tőlünk számon, hogy kivágjuk-e a magas C-t, vagy sem, mert nyilván egész más dolgok fontosak ebben a műfajban, és mi ezekben palléroztuk magunkat.

* A költészetnek kiemelt szerepe van az ön művészetében, hiszen nemcsak a Kalákában adnak elő megzenésített verseket, hanem a gyerekeknek is ír költeményeket, melyeket megzenésít. Honnan ered ez a vonzalom a költészet iránt?

— Ez mindjárt az első pillanatban a programunk része volt, arra alakítottuk a zenekart, hogy verseket énekeljünk. Az egyik alapító tag, Mikó István kezdte ezt el, aki írt néhány megzenésítést, és mi ezzel a négy-öt dallal kezdtük a pályafutásunkat. Nagyon szeretem a verseket, és a gimnáziumi magyartanárnőm sokat tett azért, hogy megszeressük a költészetet. Annyiban tér el a mi dalszerzésünk a szokásostól, hogy nálunk mindig a szöveg az elsődleges. Ahogy Kányádi Sándor bácsi mondta, mi a verset szolgáljuk fel elegáns tálcán a hallgatóknak, és amikor saját dalaimat írom, akkor is a szöveget írom meg először, és csak utána öltöztetem fel dallammal, zenével. Célirányosan írom ezeket a szövegeket, azért születnek, hogy elénekeljem őket. Ettől függetlenül volt már olyan, hogy szerkesztők kérték, hogy hadd jelenjen meg itt, ott, amott verseskötetekben is.
 


 

* Nemcsak a versek, hanem a mesék is fontos szerepet töltenek be az életében, hiszen gyerekek ezrei ültek a televízió előtt az Égbőlpottyant meséket csodálva. Milyen emlékei vannak a Levente Péterrel közösen vezetett televíziós műsorról? Azt gondolom, hogy sokan visszasírjuk ezeket az értékeket.

— A televízióban nincs már meg az a szándék, hogy az ilyen jellegű dolgokat közvetítse, mint ahogyan a Kaláka is legfeljebb csak egy riportműsorban vagy egy alkalmi családbarát magazinban tűnik fel egyszer-egyszer. A ’80-as évek óta valamiért a televízióban senki se érzi azt, hogy ezt a műfajt meg kéne örökíteni. Készítettünk idén egy Ady-műsort, amit a televízió nem akart felvenni, pedig nagyon szerettük volna, már csak azért is, mert részben a televízió anyagaiból készült. 1975-ben sokat dolgoztunk együtt Latinovits Zoltánnal, ő talált meg minket magának, azt mondta, hogy nagyon tetszik neki, ahogy a verseket énekeljük, és csináljunk közös műsorokat. Másfél évig intenzíven jártunk együtt, eljött a mi műsorainkra, és mi is elmentünk az övéire. ’76-ban támadt az az ötlete, hogy csináljunk egy nagy Ady-műsort, de ez Zoltán halála miatt nem valósult meg. Daninak eszébe jutott, hogy ha már Ady születésének a 100. évfordulójára nem sikerült, akkor a halálának a 100. évfordulójára csináljunk egy olyan műsort, amit Latinovitscsal együtt játszunk úgy, hogy levetítjük a régi felvételeket, amin szaval, mi pedig hozzájátsszuk a megzenésített Ady-verseket. Arra gondoltunk, hogy a televízió ebben partner lesz, és hogy a közérdeklődés is számot tart majd a műsorra, de nem így történt. A tévé egy bizonyos pénzösszegért cserébe átadott nekünk néhány Latinovits Zoltán-felvételt, és mehettünk Isten hírével. Ez csak egy példa volt arra, hogy nem létezik a televízió számára ez a műfaj. Nagyon jó együttműködés volt, amit mi Levente Péterrel tizenöt éven keresztül csináltunk. A magam részéről a csendesebb, visszahúzódóbb, lírai személyiség és az ő részéről az extrovertáltabb alkat remekül kiegészítette egymást. Mindig bámulva néztem, hogy milyen jól tudja megszólítani a gyerekeket, milyen ügyesen kommunikál velük. Egy időben azt gondoltam, hogy milyen jó lenne megtanulnom azt, amit ő tud, de aztán rájöttem, hogy magamból kell előhúzni a saját tudásomat, ha van ilyen. Idővel ez, neki is köszönhetően, sikerült. Mindenkinek megvolt a maga feladata, Döbrentey Ildikóé az írás, az irodalom, a szerkesztés és a dramaturgia, Péteré a színpadi játék, a rendezés, az enyém pedig a zeneszerzés és az éneklés. Sokáig nagyon jól működött, és ez a hármas egység tartotta azt életben, amit ma sokan a YouTube-videókon keresztül ismernek meg. Az volt még a specifikus az Égbőlpottyant mesékben, hogy ez kimondottan esti mesének készült. ’96-ig közvetítette a tévé a műsort, utána azt mondták, hogy nincs pénzük rá. El lehet képzelni, hogy milyen drága műsor lehetett, volt benne egy hatalmas papírdoboz meg nyolc gyerek… Azóta sem találtak a televízióban pénzt arra, hogy megmutassák ezt a műfajt. Egy kis fejtörést okozott nekünk, hogy akarjuk-e, hogy odaültessék a szülők a gyerekeket a tévé elé, de aztán azt mondtuk, hogy ha már úgyis odaültetik, akkor legyen az a dolgunk, hogy egy olyan kínálatot nyújtsunk, ami a lehető legkevésbé árt, és még a televízió esetében sem egy kiszolgáló, fantáziátlan és csak a gyerek figyelmére igényt tartó program, hanem az ő fantáziája kell ahhoz, hogy a műsor működjön. Olyanra szerettük volna csinálni, amit otthon is el lehet játszani, mert elő lehet venni a mosógépesdobozt, rárajzolhatunk bármit, és állati jól el lehet játszani vele, akár azt is, hogy ez egy űrhajó, ami most érkezett le a Földre.
 


 

* A Biciklizős lemez a legfiatalabb gyermekével, Almával közösen született. Hogyan kell elképzelni az alkotási folyamatot?

— Ő volt a motivációja a dalok megszületésének. Nagyon szeretek biciklizni, és sikerült beszereznem egy olyan gyerekülést, amit a vázra kell helyezni, így elöl ül a gyerek, nem pedig hátul. Nem is értem, miért nem így viszik a szülők a gyerekeiket, hiszen sokkal jobb érzés és praktikusabb, hogy ül az ember a kerékpáron, a két keze között elöl a gyerek, szinte összeér a fejük, ha előrehajol, mindketten ugyanazt látják, és jókat lehet beszélgetni mindarról, amit lát az ember. Az egyik ilyen alkalomkor hátrafordult a lányom, és elkiáltotta magát, hogy Papa, énekelj!, és abban a pillanatban kezdtek el íródni a dalok. Elkezdtük együtt figyelni a világot, és volt, hogy a lányom is hozzáírt a szövegekhez. Az apaság motivált a dalszerzésben.

* Miben különbözik a gyerek-, illetve a felnőttközönség?

— A felnőttközönség sokkal jobban tud uralkodni magán és az érzelmein. A gyerekeknek hamarabb elfogy a türelme, és ha valami feldobósabb dolog történik, akkor felállnak, ugrálnak, tapsolnak. Ennek persze van egy egészséges határa. Nekem az a célom, hogy velem énekeljenek, és szeretnék katartikus pillanatokat szerezni nekik, de ehhez szükségem van a figyelmükre. Ilyen légkört próbálok megteremteni és fenntartani. Manapság viszont valóban sokkal gyorsabban elfogy a gyerekek türelme, talán az otthoni nevelés is liberálisabb, mint kellene, úgy gondolják, hogy a gyereknek mindent lehet, akár egy koncerten is. Erről azt gondolom, hogy ez csak addig engedhető meg, amíg másokat nem zavar, és nem vonja el a többi gyerek figyelmét arról, ami igazán fontos lenne. Olykor azt érzi az ember a színházban, hogy a gyerek kezében távirányító van, és egy lassabb vagy elgondolkodtatóbb résznél már nyomná a gombot, hogy nézzük meg, mi van a másik csatornán.

* Hogyan tudta felnőttkorára is megőrizni a gyermeki énjét?

— Úgy érzem, hogy ezt bármikor elő tudom hívni magamból, és a gyerekek szinte napi közelségének köszönhetően abban bízom, hogy soha nem fog kiveszni belőlem.

* Hogyan kell elképzelni a karácsonyt Gryllus Vilmoséknál?

— Akár hiszi, akár nem, van nálunk egy hatalmas karácsonyfa! Minden évben, mert az egész család nálunk karácsonyozik. Az idén már az első unokám is ott lesz velünk. Elég sokan vagyunk, és mindig vannak kisgyerekek is, ezért a plafonig érő karácsonyfa elengedhetetlen kellék, ugyanúgy, mint a szikrázó csillagszóró és az égő gyertyák. A Karácsonyi angyalok című dalban megírtam, hogy milyen nálunk a karácsony. Összegyűlünk, énekelünk, várakozunk, és mire az angyal hármat csenget, megvalósul a csoda, hogy égnek a gyertyák, az ajándékok ott vannak a fa alatt, és szól a zene. Nálunk máskor is gyakori vendég a szeretet és a békesség, de karácsonykor még inkább jelen van.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink