„Nulla dies sine linea”

„Nulla dies sine linea”

Apelles ókori festő mondása a mottója, azaz: „egy nap se múljon el vonal nélkül.” Amikor megkérdezem, ki is ő valójában, hogyan jellemezné önmagát, előbb csak mosolyog.

Aztán azt mondja: képzeljünk el egy magas, szakállas, szőrös, hosszú hajú alakot, aki szabadidejében mindenre firkál, ami csak a keze ügyébe akad. Ő Molnár Imre — Mirko.

— A tréfát félretéve: a kollégáim általában a rajzaimról ismernek — mondja Imre, és azt is elmagyarázza közben, hogy a hétköznapokban az Imre nevet használja, de mivel Mirkóként anyakönyvezték, az lett a művészneve. A Mirko sokkal egzotikusabbnak, érdekesebbnek hat külföldön — jegyzi meg nevetve. — Főként rajzolással foglalkozom tehát, valamint grafikával, linómetszettel, fametszettel… De azért főként rajzolással. Ha valaki a Mirkót említi, akkor rögtön a rajz ugrik be. A már említett mottó nemcsak azt jelenti számomra, hogy mindennap rajzoljak, hanem hogy a képességeimet, tehetségemet, ha csak apró lépésekkel is, de mindennap következetesen fejlesszem, tökéletesítsem, és a következő munkámban megpróbáljak még jobbat alkotni.

* Azt mondta: mindenre firkál, amire csak lehet. Mikor lett ebből művészet? Mikor jött rá, hogy amit csinál, az több puszta firkálásnál?

— Világéletemben szerettem rajzolni, már kisgyerekként minden papírt, sőt, minden falat összefirkáltam. A mai napig mindig van a közelemben egy vázlatfüzet, és amikor akad egy kis időm, azonnal rajzolgatni kezdek. Ezekből a firkálásokból aztán kialakul egy forma, egy valami, de ez nem azt jelenti, hogy azt azonnal be is fogom fejezni. Van, hogy egy-egy vázlat évekig is ott hever valahol az asztalomon, és csak sokára veszem elő, amikor éppen nincs ihletem. Ilyenkor, ha megakad a szemem egy alakzaton, egy formán, akkor megint előveszem, és elkezdem megrajzolni. Persze nem rajzolom át az egészet egy az egyben, van, amikor változtatok rajta, mert, mondjuk, nem tetszik az eredeti… És hát nagyjából így születik meg egy rajz: megcsinálom a vázlatot, aztán ezt dolgozom fel, módosítom és rajzolom meg.

* A technikája igen egyedi, kevesen csinálnak ilyet.

— A művészek nem igazán foglalkoznak rajzolással. Általában csak vázlatnak szokták felhasználni képekhez, grafikákhoz, szobrokhoz. Én viszont a rajzot a befejező fázisában is rajzként képzelem el. Nekem ez mindig is erős oldalam volt, én nem tartom magam festőnek. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem tudok festeni, de tréfából azt szoktam mondani, hogy nálam három szín létezik: a fekete, a fehér és a szürke milliónyi árnyalata. Ezekkel dolgozom, tónusrajzokat készítek. Úgy érzem, hogy ez a stílus már a védjegyemmé vált, erről ismernek fel. Az embereknek nem kell megnézniük az aláírást sem, már tudják, hogy az én munkámat látják. Szeretem a képeimet nagyon aprólékosan kidolgozni, van, hogy több napig, sőt, több hétig is finomítgatok egy-egy rajzon, éppen azért, mert nagyon aprólékos, komplikált, szövevényes formák jönnek létre, és ezt nem lehet csak úgy összecsapni. Illetve lehet, csak az végül nem olyan lesz, ahogy azt én fejben elképzelem.

* A festészetben van esély arra, hogy ha valamit elrontott, egy kis maszatolással, színezéssel rendbe hozza. A rajz is megengedi ezt?

— Azért én is szoktam néha „melléhúzni” a vonalat. Ilyenkor nincs más megoldás, a hibát bele kell illesztenem a rajzba, és úgy eldolgoznom, hogy a külső szemlélő ne vegye észre. Mondják, hogy csak a pápa tévedhetetlen, én tehát nem vagyok az, és bizony elég gyakran hibázok, de ezt mindig igyekszem „beleolvasztani” a képbe.

* Van olyan, amikor nem rajzol? Van olyan, hogy nem a rajzok vannak a fejében?

— Hááát… Végül is, az az igazság, hogy nem csak rajzolással foglalkozom. Szoktam például faragni is, és fával is dolgozom, csak ritkábban. Télidőben a műhelyben is hideg van, úgyhogy ez főleg nyári tevékenység. Időnként elő szoktam venni a festéket is, akvarellezek, linómetszeteket készítek, pályázatokra is szoktam munkákat küldeni. Mindig csinálok valamit. Ha nem rajzolok, akkor valami mással kötöm le magam.

* Például azzal, hogy bejárja a világot?

— Nem utaztam annyit, amennyit szerettem volna. A legemlékezetesebb a spanyolországi utazásom volt, amikor is egy hónap alatt feleségemmel végigjártam a Szent Jakab-utat, és egy kicsit visszacsöppentem a középkori Spanyolországba. Az akkor látott több száz éves templomok, régi városok nagyon megragadták a képzeletemet, és itt-ott a rajzaimon is előbukkan egy-egy spanyolországi részlet. Bármiből lehet ihletet meríteni, én leginkább a természetből szoktam, a körülöttünk lévő, legegyszerűbb dolgokból, például egy kavicsból, egy ágból, egy kéregdarabból… Szeretem ezeket a mikrostruktúrákat. Átdolgozom, „átszűröm” őket, a felesleget elhagyom, csak a számomra lényeges dolgok maradnak meg, ebből kerekedik ki végül egy rajz. Bármi adhat ötletet. Sok természetfilmet nézek a külföldi televíziós csatornákon, eközben pedig általában a kezemben van egy papír vagy egy vázlatfüzet, és szokás szerint firkálok, vázlatot készítek arról, ami megragadta a képzeletemet.

* Ez mikor kezdődött? Vissza tud rá emlékezni?

— Nem nagyon, kicsi gyerek voltam még, négy-öt éves. Nagyapámnak voltak régi történelemkönyvei a rómaiakról, a görögökről, állandóan azokat bújtam. Abból rajzoltam a különböző figurákat, harcosokat, csatajeleneteket. Később, az általános iskolai évek alatt, amikor felfedeztem, hogy képregények is léteznek, már belőlük merítettem ihletet. Mindig „rendeltek” tőlem az osztálytársaim, például indiánokat, Tarzant… Ami aztán gyakran osztályfőnöki megrovót is vont maga után, mert valahogy mindig jobban érdekelt az ilyesmi, mint a matek.

* Konkrétan a rajz érdekelte, vagy más is?

— A rajz, mindig a rajz. Ez egy kicsit elhanyagolt műfaj, viszont vannak nagyon értékes művek, melyeket nagy nevek alkottak, vegyük példának Rembrandtot, Goyát vagy az angol szecesszió egyik kiemelkedő rajzolóját, Beardsley-t. Nagyon szép munkák készültek és készülnek, csak hát az emberek inkább a nagy olajképeket, festményeket tartják érdekesnek, nem pedig a kisebb méretű grafikákat és rajzokat, habár azok is ugyanolyan értékesek lehetnek, mint bármelyik nagy festmény.

 

 

* Beszéltünk a múltról, most ejtsünk néhány szót a jövőről is. Hol látható legközelebb kiállítása? Láthatja-e munkáit a szabadkai közönség?

— A szabadkai olasz központban nyílt kiállításom néhány napja, az utóbbi két év anyagát tekinthetik meg az érdeklődők április elejéig. A tárlat címe: Összefonódások. Ez a téma az egész anyagon végigvonul. Az alkotások nagy része tavaly készült, ekkor pályáztam ugyanis a magyar művészszövetségben, és ezzel az anyaggal mutatkoztam be.

* Elismerik a munkáját?

— Soha nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel, de ha jobban belegondolok, úgy érzem, igen, elismerik. Én csak teszem a dolgom, nem foglalkozom az elismerésekkel, csak rajzolok, hiszen ez kikívánkozik belőlem. Az már nem tőlem függ, hogy ezt mások hogyan látják, és hogy elismerik-e, vagy sem.


Szalai Attila felvételei Molnár Imre — Mirko grafikusművész kiállításának megnyitóján készültek a szabadkai Olasz Művelődési Központban

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képzőművészet rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink