„Nem kell az ihletre várni, dolgozni kell”

„Nem kell az ihletre várni, dolgozni kell”

Palásti Andrea képzőművész az újvidéki SULUV galériában állította ki a diákokkal közös, több éven át készülő anyagát, melyre egy új pedagógiai módszer eredményeként is tekinthetünk.

Közös kiállítás ez, a címe Házi gyakorlatok. Anyaga a konceptuális művészetekre alapozó műalkotásokból — fotókból, videókból, rajzokból, objektumokból, ready made-ekből — áll össze. Andrea rendhagyó tárlatvezetést is tartott, melyen a nagy elődökről is szó esett, olyanokról, mint például Marcel Duchamp vagy Yoko Ono.

Palásti Andrea az újvidéki Művészeti Akadémia tanára, az elsőéves diákoknak tanítja a vizuális elemeket, mely egy általános tárgy, mindenkinek végig kell hallgatnia, legyen szó fotósról, szobrászról vagy grafikusról. Minden akadémistának kötelező Andrea órája.  

— Ez a tantárgy nem olyan fontos, mint a művészettörténet vagy a konkrét szaktantárgyak, de már három év után rájöttem, hogy egy nagyon fontos alapozóóra ez az enyém. Arra szeretném megtanítani a hallgatókat, hogy három kérdésre tudjanak válaszolni: mit csinálnak, miért csinálják, hogyan fogják megcsinálni — mondja Andrea. A Házi gyakorlatok elnevezést a sportterminológiából kölcsönözték.


Palásti Andrea (a szerző felvételei)

* Honnan az ötlet, miből indultál ki, amikor kifejlesztetted ezt a módszert? 

— Régen anyukám nagyon szeretett fényképezni bennünket. Persze nem volt könnyű rávenni, hogy pózolgassunk, így anya ultimátumot adott, azaz a pózokért cserébe megengedett nekünk valamit: tovább maradhattunk kint játszani, kaptunk fagyit, stb. Így már belementünk a dologba. Tíz éven keresztül fotózott bennünket, és mindig jó volt köztünk a kommunikáció. Adtunk valamit, amitől ő boldog volt, s ő is adott nekünk valamit, aminek mi örültünk. Amikor elköltöztünk otthonról, nem maradt senki, akit fényképezhetett. Láttam, hogy szomorú emiatt, s ajánlottam neki, hogy fotózza apámat. Egy hónap utána visszaadta a filmeket meg a gépet, azt mondta, hogy ez nem megy, a tata mindig ugyanazon a helyen üldögél a tévé előtt, ugyanabban a pózban. (Nevet.) Amikor előhívtam a képeket, láttam, hogy igaza van, csak a póló változott, a póz és a helyszín nem. Itt indult az egész „instrukcióadás”. Én irányítottam őt. És figyelt rám, úgy érzem, közelebb is kerültünk egymáshoz ezáltal.

* Ő pedig téged instruált ezután a kis bevásárlólistákkal, melyek közül itt is kiállítottál néhányat? 

— Erre csak később jöttem rá. A falon látható fotók csak egy pici töredéke annak a sok kollázsnak, amely felgyülemlett nálam. Anyu készítette őket, kivágta a katalógusokból, hogy mit vegyek neki, mellé kommentárt fűzött, jelezte, melyik termék van éppen akción, vagy melyiket mire használná, stb. Néhány hónappal később vettem észre, hogy ezek a kis képek esztétikailag is nagyon ki vannak találva, van anyámnak tehát érzéke a kollázshoz és a művészethez. Több mint kétszáz ilyen képecske van az archívumomban. Ez a vele való közös projektumom. Tehát először a saját családommal dolgoztam együtt, innen indult ez a participatív művészeti praxis.

* Rögtön elkezdted alkalmazni, amint elkezdtél tanítani az akadémián? 

— A legeslegelején nem, de nagyon gyorsan átváltottam. Úgy éreztem, hogy a tananyag túl tradicionális, a pedagógia nagyon hierarchizált, azt várják el tőlem, hogy én tanítsam meg, mi a művészet. A művészetben azonban ez nem éppen így működik. Az egy meg egy nem mindig kettő. Mi egymástól is tanulunk. Participatív alapokon dolgozunk. A hallgatókat felkértem, hogy a vizsgán kívül is vegyenek részt ebben az instrukcióadásban. Az a lényege, hogy egymásnak adunk utasításokat, hogyan építsünk fel egy műalkotást. A projektum címe Házi gyakorlatok, melyet a sportterminológiából kölcsönöztem. A lényege a sportban is, és a művészetben is, hogy hogyan lehet gyorsan, kevés eszközzel jó formába kerülni. Úgy érzem, hogy ez a kreativitás és a művészet esetében is fontos. Hogy ne várjuk az ihletet, hanem dolgozzunk. Mindennap. Gyakorolni kell a kreativitást. Az anyagok, a téma ott van körülöttünk. A mindennapi elemekből is lehet inspirálódni. Sőt.

* Milyen utasításokat, gyakorlatokat adsz a diákoknak?

— Például az egyik az volt, hogy: szerkesszetek meg egy csúszdát, és valamit csúsztassatok le rajta. Vagy egy másik: kövessetek egy vonalat öt fényképen keresztül. Vagy: csomagoljatok be egy otthoni tárgyat, és fotózzátok le neutrális háttér előtt. És még rengeteg más. A lényeg, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljenek azzal, amit fényképeznek. Megérintsék, megmozdítsák, ne csak a számítógépen nézzék, ki mit csinált, és találják ki, kitől mit lopnak el, és formálnak majd át. Nem. Meg kell fogni az anyagot, és rekonstruálni. Valamit máshogy elhelyezni. Ez nagyon fontos volt számomra. S az, hogy mindannyian dolgozzunk. Ők is adtak instrukciókat nekem, és én is nekik.

* Egy közös munka során, mely ráadásul még irányítás alatt is folyik, ki a főnök, ki a művész?

— Ez a kérdés persze felvetődik, de az is, hogy mi itt a műalkotás. Én úgy érzem, hogy ebben a helyzetben én amolyan rendezőféle vagyok. Lehet, hogy tőlem indult az ötlet, de aki együttműködik velem, az mind művész. Kisegítjük egymást, hogy a projektum minél érdekesebb legyen. Megkérdőjelezzük a hierarchiát: ki a tanár és ki a diák, ki a művész, ki nem az? De szerintem ha művészetről beszélünk, akkor nem azt nézzük, kinek van róla papírja, vagy milyen osztályzatot kapott, hanem az a lényeg, hogy mindig formában legyünk, és csináljuk azt, ami ösztönösen bennünk van.

* Kik ennek a módszernek az eszmei atyjai?

— Marcel Duchamp már a XX. század elején feltette a kérdést, hogy mi a műalkotás, azzal, hogy egy piszoárt állított ki művészeti alkotásként. Akkoriban ez elég botrányos tettnek számított a művészeti körökben, de legalább rámutatott a kérdésre, hogy valóban minden művészet-e, ha a művész azt állítja róla, hogy az. Yoko Ono is sokat dolgozott ezzel a metodológiával, Grapefruit címmel egy könyvet is megjelentetett. Ő instructional paintingsnek nevezte el ezeket a képeket, és már ő is megkérdezte, hogy mi is akkor a festmény, mi az alkotás. Az az instrukció, amelyet ő leírt, vagy az, aki elolvassa, és ebből kiindulva kitalál valamit, esetleg a végeredmény, vagyis az, ha valaki az utasítást követve, kitalálva valami újat, létre is hozza azt?

* Jó kérdés. Szerinted?

— Én úgy érzem, hogy a műalkotás valahol a három között van. Nem lehet ezt így definiálni. Fontos az in-between, azaz a köztes hely, mely egy megfoghatatlan valami. Az én esetemben ez a kiállítás valójában egy produkált műalkotás, de úgy érzem, hogy a folyamat, melyet a diákokkal három éve csinálunk, az a műalkotás. Az egymás közti kommunikáció. A kiállítás ennek csak egy dokumentuma. Ezek a fotók, videók dokumentumai a műalkotásnak, mely ez idő alatt folyamatban volt. Ami még fontos volt a munka során, hogy ha valamit gyorsan akarunk megcsinálni, akkor olyan eszközöket is kell használnunk. Azt, ami kéznél van. Ha az egy mobiltelefon, akkor azt. Rögzítés és dokumentáció. A médiumok demokratizációja. Mert ma már mindenki fényképezhet, szuper minőségű kamerákkal felszerelt telefonjaink vannak. Manapság már nem feltétlenül az fontos, hogy valami esztétikailag jól legyen lefotózva, hanem az, hogy van-e mögötte egy eredeti ötlet. Örülök, amikor valami eredetit látok a diákoknál, és szerintem minél többet gyakorolnak, annál több ötletük lesz.

 

A SULUV Galériában kiállított anyag csak egy pici része annak, amit a négy év alatt csináltak, nem fért ki mindenki a falakra, viszont folyamatosan töltődnek fel a munkák az Andreapalasti.com és a Kucnevezbe.hotglue.me weboldalakra.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képzőművészet rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink